Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 8. szám - Pekár Gyula: San Niccolo lámpása
- Igen, én jövök Yva helyett! Szörnyű, de rövid tusa, villant már a kés az Andro melle felett, s ez a villanás egyszerre a csuhába fojtódott bele. Jajszó, Catalinich dühödten rúgta meg a rogyó tetemet, mely görögve loccsant le a lépcsőről a vízbe. A gyilkos lihegve egyenesedett ki: neki is meg volt a maga kész terve! Ágaskodva nyúlt fel, leakasztotta a lámpást a kampóról, s lassan, óvatosan ment le vele csónakjába. Odaerősítette a ladik fara fölé, aztán a vízre hajolva Kriska iránt fülelt a koromsötét éjben. Tengerészfüle volt, a nagy csendben messziről hallotta már az Yva úszásának a ritmikus, halk locsogását. Kaján öröm, pokoli gyönyör torzította arcát: „Csak jer! Utánam jer!” S elsikolva lámpásával a barátvár alatt nesztelenül kezdett evezni. Ki a nyílt tenger felé. És Yva csak úszott tovább a San Niccolo lámpása után. Mintegy kedvese felé, hosszan nyúlt el karjaival a vízen; csókról álmodott, annak édes reménye áltatta és sarkalta: rajta, csak előre, hisz előtte a hívó fény, mindjárt odaér! Mindjárt... Szelte a tengert, de egy idő múlva csodálkozni kezdett, íme bármit erőlködik is, az a fény örökké és egyformán csökönyösen távol marad. Lihegve állt meg, hogy lehet ez? Es neki, a tenger leányának, fáradtság lopódznék a tagjaiba? Egyelőre csak magára lett dühös: persze, amióta asszonnyá lett, már úszni se tud többé... És csak annál dacosabban feküdt neki a dagadni kezdő víznek. Újra felnézett. A sötétben ólomként érezte a felhők súlyát a feje felett; a szél vihar szagát hozta a süvöltő, sós permetével, érthetetlen, mióta úszik már, hisz rég ott kellene lennie! Hol a fény? Ott világít, de hiába, sehogyse tud hozzá közelebb kerülni. Sőt, mintha távolodnék tőle a lámpás... Mi ez? Varázslat? Yva a fejét vesztve meredt a fényre - tovább, tovább! Ereje lankadt, de csak úszott kétségbeesetten; no most végre mintha közelednék a lámpás! Mindjárt ott lesz. „Andro, Andro!” Válaszként gúnykacaj sivított az orkán bömbölésén át... Yva szédült a tornyosodó hullámhegyek omlásától, karja hanyatlott már, de egy utolsó erőfeszítéssel még a lámpás után kapott. Mi az? Kőpart helyett csónakot ér a keze, véres ingben Gregor áll felette, magasra tartja a San Niccolo lámpását és kacag, kacag... Yva elértette. A fagyos hideg szívéig hatott, keze tehetetlenül révedezett az örvénylő vízen. Egy szó, egy sikoly még: „Andro!” aztán megadta magát. Csukott szemekkel, csendesen merült alá játszi delfinjeihez, de hogy soha többé fel ne kerüljön. Egy sirály, tán ép az ő madara, vijjogva szállt, repdesett sokáig a jeltelenül záruló vízi hant felett. Gregor arca kegyetlen diadalra gyúlt az istenítélet villámfényénél. Kacagott és tovább evezett. És az orkánnal versenyezve énekelt hozzá... És ez a dal felhangzik e tájon éjente még ma is. Ott zeng a hullámok felett a San Niccolo lámpásának a tűnő lidércfénye körül. „De nem jó ezt hallani, signor”, - végezte Gaudenzio - „fel a vitorlát, sötét van már, menjünk!” 40
