Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 8. szám - Pekár Gyula: San Niccolo lámpása
vágyódtam haza, s úgy csalódom. Hja, ha az ember messze világot látott... No, csakhogy téged ölelhetlek! A pajtások elmélyedve őgyelegtek odább a vihogó sokaságban. Lassacskán felértek az emberárral a dombkápolna elé. Lángolt ott a máglya, a leányok kézen fogva egymást, már bomló hajjal szilaj körben száguldtak és daloltak a tűz körül. Sok hevük arc, csillogó szem, szálló szoknya... vőlegény az, aki most beugrik a kóló örvényébe; és pedig annak a mátkája, aki mellé ugrik. Andro vígan nógatta Gregort:- No, válassz és ugorj be te is.- Egy se kell, - dacoskodott Catalinich, - menjünk. Én utazom innen még ma. Vissza Ausztráliába... E percben azonban valami hirtelen felfordulás tartóztatta a menni készülőket. Egyszerre zűrzavaros vad sikoly hangzott fel a máglya mellől, szakadt a szoknyás kör, s az imént még mosolygó leányok fúriákként tombolva rohantak rá közülök egy valakire: „ki vele... nem, tűzbe vele, hogy mer ide közénk a táncba tolakodni?!” Mi az, mi az? Nőtt a tolongás, nyilván kiüldözték, tán letaposták már azt a valakit; a leánygomolyból a düh és iszonyat hangján áradt a szó: „pokolfajzat... a tengeri boszorkány!” Tengeri boszorkány... És dühöd- ten ismételték a szót még az odarohanó férfiak is, az apák ökölbeszoruló kézzel ordítottak: „métely... a leányunkhoz nyúlt... üssétek agyon, igen, tűzbe vele!” Catalinich csak nézte és nem értette. De nagyerejű ember volt és mint ilyen, méltatlankodva lázadt az egyenlőtlen harc ellen. Hiába fogta Andro: „Gregor, az Istenért, ne avatkozz bele!” ő bizony odarontott, belemarkolt a tömegbe és mint vihar a fedélzetet, söpörte le a teret. Hátrálva dűlt asszony, ember, Gregor a résen át csak annyit látott, hogy a parázs széléről, szinte már a lángok alól, egy tépett zekéjű, nyúlánk lány, macskaként szökik talpra.- Boszorkány! - üvöltött a tömeg, - lám, persze, hogy nem fogja a tűz! A leány mindenre kész merészen nézett fel bomló fekete fürtéi alól. Nem félt ő, még csak zavar se látszott az olajbarna keskeny arc bűbájosán vad vonásain. Csak a foga vakított egy percre, s nagy fekete szeme villanta túl még a máglya lángját is. „Démon!” moraj lőtt köröskörül. Csend, aztán csengő, szinte gúnyos kacaj, s a leány tovatűnt a kápolnadomb mirtusbokrai közt. Egy percre senki se mozdult. Csak Andronak kellett a pajtását tartóztatni. A meginduló lármás zűrzavarban a kápolna sarka mögé vonta:- Elment az eszed, Gregor? Catalinich rámeredt:- De hát ki ez a leány? II. Az ifjúság újra és csak annál szilajabban járta a tűztáncot a máglya körül. Szólt a tamburica, s viharzott a tetszés, ha egy-egy új mátkapár állt össze a körbe. Gregor a hevük arcok örvényén át a lángokba bámult. Andrót hallgatta. A barát súgva, sebesen szólt:- Hogy kicsoda? Hát nem ösmersz rá? Haja persze, öt év előtt még gyerek volt ez az ördöngős jószág... Nem emlékszel ott a falun túl, a Balvanida-fok mögött arra a magányos házikóra? Az a félelmes vén kuruzsló asszony lakott benne. 30
