Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 8. szám - Pekár Gyula: San Niccolo lámpása

fekete fürteinek a hullását, de aztán megemberelte magát. Neki a kötelességnek! Halászott, főzött, súrolt, takarított, s koldulni járt a környék szigetfalvaiba. Halkan énekelve csörgette perselyét utcahosszat: „un soldo per San Niccolo!” A nők mindenütt szívesen adtak neki: „Nézzétek már, szép egy barát... Kár érte!” A vállalkozóbb menyecskék még hozzátették: „Biz isten, szívesen gyónnék neki!” ... Hát Andro ugyan nem gyóntathatott, de a páterek közt máris elég latin szó ragadt rá arra, hogy suttyomban apróbb egyházi funkciókat vállalhasson. így vállalt kisebb ördögűzéseket, a marhák és olajfák megáldását, hajó és házszenteléseket, s mindezt olcsó pénzért, olykor egy libáért, vagy két tyúkocskáért. Különösen a házszentelés lett a specialitásává: ő vele falaztatták be az új épület ormára a villámhárítóul szolgáló szentelt vizes üvegecskét... Szerették mindenfelé. Hja persze ez nem volt szerelem! Olykor a ladikban ülve, halászat közben, búsan nézte nagy tonzurás fejét a tenger tükrében: hej, hej, mégis csak jobb a csuhátlan szabad pajtásoknak! Szó ami szó, mindig örült a környékbeli búcsúknak, ezekre hivatalból kellett koldulni mennie, s így ha nem is mulathatott velük, legalább viszontláthatta azokat a vígabb pajtásokat. Főként a kriskai szentivánnapi búcsú érdekelte, - most is, hogy ötödik éve volt már barát, vígan fényesítette perselyét az elkövetkezendő nyári ünnepségre.

E búcsú volt a legcifrább mind közt, egész vitorlás haddal gyűltek rá a népek a falu kies öblöcskéjébe. Megvolt ennek a maga oka. Nagy processzióval e napon vitte körül a papság Kriska patronusának „olajadó kis Szent János” mártírnak a pólyázott testét, s a hívők minden évben hagyományos kíváncsisággal lesték: „Kövér-e, vagy sovány a szent ezidén?” Mert ha kövér, bő lesz akkor az olajszüret is, ha azonban sovány... no, ittak ők akkor is, de persze már címen: bánatukban... Ahogy Andro a szigeten úgy délután felé csónakba szállt, az áthallatszó örömzsivajból már messziről sejtette, hogy a szent ezidén is „kövér”, persze, hogy annak kell lennie, hisz ég már a dombkápolna előtt a máglya, szól a muzsika, készül az ifjúság a hagyományos tűztáncra. A boldogok. .. A fiú megkettőzte evezőcsapásait: vájjon mi újság a faluban, kivel fog találkozni? Kikötött. Színes kép, dalmát pompa: piroslott a sok férfi-öv, junák- sipka, pihegett a sok csillogó, gyöngyös kebel... A ringó bársonyszoknyák közül mindjárt eléje lépett valaki:- Andro, te vagy az? ... És csakugyan kolduló barát!

Kemény arcú, fiatal tengerész állott előtte, a barát csak nézte a vaderejű, szikár alakot és sehogy se ösmert rá. Űri zeke, aranytű, aranylánc, nyilván jómódú nostruomo, ugyan ki lehet ez az óriás? Ez az éles, jellegzetes szláv- szőke arc... Egyszerre felkiáltott:- Gregor... te vagy az, Catalinich? Mikor jöttél meg?

A pajtások összeölelkeztek.- Most érkeztem, Andro. Elég volt öt év briggen a föld körül... Itthon vagyok, - tette hozzá kelletlenül nézve szét, - és oly kicsinyes, oly idegen itt minden...- Idegen, - évődött a barát, - ugyan már nézzed a leányokat, hogy kacsintanak rád. Mind a vőlegényét lesi benned!

Catalinich bosszúsan fordult el:- Ördögöt! Azt a kis pénzemet lesik a zsebemben. Utálom őket. Úgy

29