Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám - Lányi András: A posztmodern Széchenyi

Aki a politikát építkezésnek fogja fel, mifelénk előbb-utóbb csalódottan fog elmenekülni a hatalom közeléből, melynek jóváhagyását ugyan nem nélkülözheti munkájához, de melynek korrumpált eszközeivel soha célt nem ér. Széchenyi törekvéseihez nem híveket gyűjt, hanem íveket, önkéntes felajánlásokkal. Ezen a ponton válik el a civil mozgalom útja az úgynevezett nagypolitikától. Amit a nemzet önerejéből véghez vihet, ne a hatalomtól várja, hanem a polgárok egyesülésétől. Ne jogaikat követeljék, hanem a kötelességeiket teljesítsék. A közcélú magánkezdeményezéshez nincs szükség a választóktól nyert felhatalmazásra, hiszen a résztvevők nem mások nevében, legfeljebb a mások javára cselekszenek — lelkiismeretük szerint. Vezetőiket nem választják, a vezetők választanak maguk mellé alkalmas társakat - hídépítés, lófuttatás, gyáralapítás, színi társulat másképp sikeres nem lehet.

Az antipolitikának, vagyis az állam intézményrendszerén kívüli, “civil” politizálásnak az újkori Magyarországon erős hagyományai voltak békében és háborúban egyaránt. Mi egyébnek lehetne hagyománya ott, ahol a törvény- hozás, a bíráskodás, a katonaság és a befolyt adó hosszú évszázadokra idegen kézbe kerül? A végvárak védelmétől a nyelvújításig, az ispotályoktól a könyvkiadásig, ami az országban létrejön s fennmarad, a kormányzó hatalomtól elhanyagolt, cserbenhagyott vagy éppen üldözött önkéntesek áldozatvállalásából születik. Széchenyi ennek a civil önvédelmi és társadalomépítő hagyománynak a folytatója, nem a semmiből jön.

Ez a hagyomány ma időszerűbb, mint valaha. A Széchenyi-kortárs francia arisztokrata, Alexis de Tocqueville félelmei ugyanis azóta sorra beigazolódtak a demokratikus kormányzással kapcsolatban: a többség jóváhagyására hivatkozó hatalom önkényes eljárásaival szemben az egyén és a közösség erőteljesebb védelemre szorul, mint valaha. S az önvédelem eszközeit a formális jog nem biztosíthatja, csak a kölcsönös segítség, az önkéntes társulás és a kényszermentes együttműködés ereje. Az angolszász liberalizmus alapelvei ezek? Vág)' inkább az anarchizmusé? Eldönthetetlen, hiszen Kropotkin herceg és Malatesta gróf elképzelése a spontán, uralommentes közösségről a szabadelvű konzervatív felfogással közeli rokonságot mutat.

Aki elolvasta a Döblingben keletkezett Nagy magyar szatírát vagy Széchenyi Naplóját (például az áprilisi törvényekre vonatkozó bejegyzést 1848. április 19-én: “Feladatunk megmenteni a hazát... Szarok a törvényeitekre.” ), talán nem tartja képtelenségnek ezt a párhuzamot. Hősünk, meglehet, konzervatívként idegenkedik mindenféle etatizmustól, legyen az tekintélyelvű abszolutizmus, közjogi formalizmus vagy tömegdemokrácia, de konzerválni valót a két hazában vajmi keveset találván, eszméi, legnagyobb alkotásai a politika létező intézményein kívül, minden uralmi, zárt rendszer ellenében fejtik ki hatásukat. Az a nehezen besorolható (persze, könnyen skatulyázható) “har- madikutasság”, amely a hazai liberalizmus legjobbjainak meghasonlottságából származik, Széchenyivel veszi kezdetét, s hatása máig ér. Ha nem, annál rosz- szabb ránk nézve.

57