Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Szitár Katalin: Dolgok - jelek - jelenlét

ható, nem dologi létező, az idő jelét vésik be. S amint az írás a tárgyat jelentéssé fordítja át, s ezen a módon „megszólítja”, megszólaltatja a tárgyat, azaz hangalakot társít hozzá, egyben meg is szünteti annak értelmet nélkülöző, pusztán materiális státusát, s a szubjektummal egyenértékű s vele egyenlően értelmes létezőként konstituálja.

Az Apokrif ezzel a „pillák” (pillanatnyi) rezdülését megértéstörténetté terjeszti ki: a pillantásban látványszerűen s az idő töredékrésze alatt felfogott világ nyelvileg újrarendeződik, a pillantás műve írássá, vág}7is olvasható, nemcsak látható valósággá lesz, éspedig az új rendben - az új szemantikát létesítő verssorban.

A pillantás szemantikáját épp időbelisége (a „pillanatnyiság” jegye) adja, szemben a figyelem jegyével („fegyenc”, végső soron: fogoly, rabságban lévő), mely viszont a térhez tartozik. A térben az ember a látható, a törmelék foglya: egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.

Úgy is mondhatjuk: a pillantás nem a szenzibilisé, hanem az intellegibilisé; nem a létezésé, hanem lété. A versnyelvi szó felbontja az érzékszervi adatok által adott világteljességet (ez a jelenségek világa), s a teret az idő kategóriáival írja át, amikor új jeleket létesít. A dolgok - melyek a rájuk irányuló figyelem tárgyai voltak, saját értelmüket kinyilvánító szubjektum-státusra tesznek szert: nemcsak az „én” nézi/figyeli a világot - az is nézi őt: „Látja Isten, hogy állok a napon.” A megértés - ezen a meta-szinten - nemcsak látást, hanem a látás lehetővé tételét jelenti. (Ahogyan Istennek nemcsak léte van, hanem lehetővé teszi a létet: teremtő, szemben a teremtettek) A világ emberi (szen- zuális, érzékszervi) és isteni (intelligibilis, elgondolt) nézete különbözik, s köztük a versnyelvi rendezés szerint hierarchikus viszony áll fenn. A versnyelv alanya egyszerre érzékeli saját látását és e vizuális modell fogságtermészetét (fegyenc).

Avers olvasható úgy is, mint az idő és a megértés összefüggésének kifejtése. Míg ugyanis mindvégig világos: az idő nem tartozik a világ megismerhető és megérthető elemei közé — erre vonatkozik a retorikus kérdéssor („Ismeritek az évek vonulását, / az évekét a gyűrött földeken? / Es értitek a múlandóság ráncát, / ismeritek törődött kézfejem?”) —, míg tehát a versszövegben mindvégig úgy vetődik fel az idő kérdése, mint az idő múlásának a tárgyakba/-ra írt jelei megértésének problémája, a megértés egyáltalán nem független ezektől a jelektől, nincs kívül rajtuk. A megértő szubjektum úgy határozható meg, mint az, aki önmagát is mint az idő ilyesfajta „írását” képes szemlélni:

Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza,

És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.

Legfeltűnőbben az arcokon és a ráncok alakok közti erős anagrammatikus egyezés jelzi a szubjektum és az idő (jelei) közti azonosság megteremtődését, ez az arcot (testet, a test részét) mint az idő „írását” jeleníti meg. Az írás képi

121