Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Szitár Katalin: Dolgok - jelek - jelenlét

És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat oly nyugodt.15

A „néma pupilla” - mint az artikulációt megelőző feszült ráirányulás világra - mind a nyelv, mind a létezők szintjén hiány-állapotot jelöl: egyelőre nem konstituálható sem a dolog, sem annak nyelvi jele. A látás Pilinszky számos versében kitüntetett percepciós mód - gondoljunk a Senkifóldjénrt.l> A szem mindkét versben metaforikus azonosítás alapja, az azonosító egy-egy bolygó,

az azonosítás módja pedig egy-egy kiaz- matikus helycsere, miáltal a figyelem szerve önállósul, s az ember mintegy behatol e figyelő szervbe. A Senkiftildjén- ben ez úgy valósul meg, hogy nem a szem alkotja az ember részét, hanem az ember válik a szem - mint bolygó - lakójává, vándorává, azaz megfordul a metonimikus viszony.' Az Apokrijhzn más úton megy végbe a metaforizáció: maga a szem ismérve lesz a „tébolyult”, mely költői etimológia révén a bolygó szemantikai jegyét, a „bolygást”, „tébolygást”, a térben ide-oda mozgást valósítja meg.ls A pupilla hasonlítottja, a kelő nap („kelő nap” - „mint tébolyult pupilla”) a vers folyamán szintén halad a saját pályáján: „Feljött a nap.” A figyelem tulajdonsága vagy cselekvése tehát a Nap-szem metaforikus átvitel révén jut önálló képi megvalósuláshoz. A szem itt mint a világot pásztázó, a világ fölött átvonuló fényforrás jelenik meg, mondhatni: e versben a szem önálló cselekvővé, funkciója, a nézés pedig önálló cselekvéssé van téve. Amikor a Nap-szem befutja pályáját, úgy tűnhet: a világ minden oldaláról át volt világítva, meg volt figyelve.

Avers azonban folytatja a nézés, látás témáját, s egyfajta belső látássá alakítja azt:

S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást.

A „húnyt pillák alatt” megőrződik a világ, de nem mint a fény alaktulajdonító „képei”, hanem mint a képek megnevezései által generált jelentések. Közös ismérvük a Nap pályájával alkotott analógia, a „vonuló” mozgás: „az évek vonulása”, „múlandóság ránca”, esetleg ide tartozhat „a levegőben menekvő madárhad” is, s amire közvetlenül vonatkozik a „vonulás”: az ég vörös hátterén sötét vonalakkal kirajzolódó fák látványa. („Vesszőnyi fák sötéten / a haragos ég infravörösében.”) A látvány írásba való átfordítása túlnyomórészt az időre utaló szavakat és metaforákat alkot, ezek közé tartozhat a „törődött kézfej” is, az idő múlásának a test által megőrzött nyoma, inskripciója, mely képileg és szemantikailag a „gyűrött” földekkel és múlandóság „ráncával” analóg. Vagyis a belső látás közvetítésével a tárgy azon jegyei transzformálódnak írássá, amelyek a dologba vagy annak felületére (a térbeli létezőre) a térben nem talál120