Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Bókay Antal: Az Apokrif - fantázia egy késő-modern személyesség konstrukció lehetőségéről
Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Iszonyú terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste. Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. Bizonytalan olvasatomban egy olyan struktúrát érzékeltem, hogy az első szakasz (Csak most az egyszer...) a költői hang beszéde ahhoz a valakihez, ahhoz az örökké várt és örökké rettegett transzcendenciához, aki birtokosa, ura a létnek és talán az apokalipszisnek is. A beszélő gyermeki pozícióban van, a „remény” viszonyában létezik. Egyértelmű az is, hogy a remélt találkozás nem egy boldog kiteljesedés, hanem szorongással teli ijesztő esemény, nem feloldás, hanem talán újabb lépés a mélyvilági kín területén. A következő részben — úgy gondolom - megjelenik, megszólal ez a mérhetetlen vágyat és paranoid szorongást egyaránt jelentő megszólított. Az üzenet az ismétlés hangsúlyos pozíciójába emelve azonban pontosan a megszólítás és a megszólítottság lehetetlenségéről szól a „Szavaidat, az emberi beszédet / én nem beszélem.” illetve a „Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet.” részekkel. A megszólított transzcendens hatalom kétszeri gesztusa, megértést tagadó beszéde, az emberi nyelv lehetetlenségének emberi nyelven történő kimondása közé beépül, felvillan újra az apokalipszis képe („Élnek madarak...), majd a második két sort egy végleg alig értelmezhető szöveg követi, a „Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam.” lehet a megszólított transzcendencia további két sora, de lehet a megszólító, a szót váró személy reakciója is, azé, aki a megszólítás lehetetlenné válásával elveszti, a nyelv, a megértés, az otthon lehetőségét. Ezt a nyelvről szóló egységet is követi az apokalipszis képe, majd az egészet zárja a következtetés: a megfogható, az akár kegyetlenül büntető, szorongást keltő transzcendens hatalom - mely végül is valamilyen, akár negatív bizonyosságot jelenthetne — nincsen, nem érhető el. Ebből a „Sehol se vagy.” következtetésből rögzítődik egy totális tárgyiasság, az üres világ, a dolgokból, benne az én-tárgyból álló összevissza halmaz. A személy ezen a ponton elveszti testi mivoltát, melegségét, színét és pusztán sötét vetületként, árnyékként létezik tovább. Megteremtődik már itt az utolsó kétszakaszos rész tárgyvilága, létstruktúrája. A második rész ezen utolsó szakasza akár már a harmadik, záró rész első szakasza is lehetne, tematikájában, tárgyvilágában és formájában is a harmadik részt idézi (csak a rímek eltérő elhelyezése változtat a harmadik egység két szakaszán). A harmadik, rövid részben ennek a poszt-apokaliptikus személynek a pozíciója jelenik meg. 114
