Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Bókay Antal: Az Apokrif - fantázia egy késő-modern személyesség konstrukció lehetőségéről
Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és kerítésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben. Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok. A két négysoros szakasz közül az első a versben először mondja ki az Isten szót, nevezi meg a transzcendentális centrumot. Az előbbi részben elveszett vagy lehetetlennek bizonyult szó, megértés helyett itt, háromszoros ismétléssel, a látás, egy kivédhetetlen, égető tekintet válik az egyetlen viszonyképző erővé. A személy „lélekzet”, azaz lélek nélküli, csak árnyék, azaz test nélküli, és környezete levegő, azaz lélek nélküli. Ugyanakkor a napon áll, ki van téve a „tébolyult pupillának”, a „figyelő vadállatnak”, aki immár nem az embert, hanem csak az árnyékát nézi. A következő szakasz megteremti a végpontot, meglépi az utolsó lépést az apokrif apokalipszis, a személyesség, az én apokalipszise terén. A verset beszélő személy nem viszonozza a pillantást, a tekintet egyoldalú, mert az én (és a teremtmények általában) látás nélküli tárgyakká lettek. Az én, a szelf totális tárgyiasulása az arc átalakulásában jelenik meg: a látás helyének, a szemnek érzelmeket jelentő terméke a könny helyett az elmúlás, az arcon képződő ránc. A SZEMÉLYESSÉG STRUKTÚRÁJA A vers nagyon pesszimista, mentes minden megváltástól, minden lehetőségtől, mentes minden olyan transzcendenciától, amelyre az embernek támaszkodnia lehetne. Lelkünk fura, szorongással teli egyik arcát hordozza, artikulálja. De jelentőségét, nagyságát valószínűleg éppen ez adja. Egy háború utáni, koncentrációs táborok utáni személyesség, önteremtés lehetőségét vázolja a világ, a transzcendencia és a szelf viszonyában. A lírai centrum, a szelf, a személyesség szempontjából feltűnt számomra, hogy a versben a költői hang tárgyiasulása, a megjelenített személy sokfélét csinál, virraszt, szól, elindul, jár, kikönyököl, szól, ért, nem-ért. Egyetlen dolgot nem tesz: nem lát (emlékszünk József Attila nagy tárgyias verseiben milyen fontos volt a látás!). Van viszont egy transzcendens, kegyetlen erő, Isten, aki lát és akinek pillantása tekintet nélkülivé (szem nélkülivé, könny nélkülivé) változtatja a személyt. Lacan 1964-es szemináriumában elemezte ezt a viszonyt. Lacan egyszerű, egymásba fordított egymásba forduló két háromszöggel írja le kapcsolatot. Van valaki, aki látja a világot, voyeure a dolgoknak, titkoknak, birtokosa a perspektivikus rendnek. Kivédhetetlenül megjelenik azonban egy 115
