Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Odorics Ferenc: "Valamikor a paradicsom állt itt"

matikus szerveződése a kővé vált beszélőben is ott tartja Énokot, az apokalipszis prófétáját, s az értetlenségben és a kommunikációképtelenségben is ott őrzi Szét tudását, az aranykor ígéretét. Itt válik el egymástól a kimondott szubjektuma (a korlátozott, anyagi, individuális én) és a kimondás szubjektuma (az egyetemes én). Ami a megjelenített, kimondott és a tudat ellenőrzése alatt tartott individuális én számára veszteség, tragédia, kegyetlen árvaság, mélyvilági kín, félelem és rettegés, kiút nélküli apokalipszis, azt a nyelvben, a nyelv rejtett (azaz égi) erői által anagrammatikusan megnyilvánuló egyetemes, isteni én átnemesíti, átszellemíti és az apokalipszis matt poklából (emlékezzük a Harmadnapon kötet Tanuk nélkül című versére: „a tanuk nélkül dolgozó pokol”) az aranykor ragyogásába emeli.

Ez a kettősség a vers első részében is megfigyelhető.

„És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt.”

Ez a szoláris kettőség a téboly és a nyugalom kettőse. A nap egyrészt képviseli az apokaliptikus világot, melyben az individuális én őrületben, turbában (Böhme) él, másrészt az aranykort, ahogy a nap arany sugaraival a nyugalom és a béke világát, az aranykort a horizont fölé emeli. Az Apokrif homályban és sötétben hagyott részeit az olvasás és az értelmezés fénye világítja be. Ehhez kell Énok kitartó próféciája és Szét archaikus tudása.

A művészet, a költészet szakrális feladata az ébresztés, a figyelmeztetés, annak felismertetése, hogy az ember jóval több anyagi, testi valójánál, és annak átsugárzása, hogy az ember dolga a világban a hagyomány őrzése és továbbadása. „A hagyományban levő tudás őskori kinyilatkoztatás. Ez az őskori kinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerű: az ember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. Az emberi életnek más feladata nincs. A hagyomány pedig: az emberi és az isteni világ között levő kapcsolat állandóságát tartja fenn.”” Az emberi és az isteni világ közti kapcsolatot az Apokrif felszíni szövete csak a vers első részében, a próféta apokaliptikus megszólalásában tudja megmutatni, a prófétai hang ugyan az Apokrif kimondottjának szintjén elhallgat, azonban a vers mélyebb, anagrammatikus szerveződése, melyet az isteni szó, a theosz logosz irányít, fenntartja. Azt látjuk, hogy a hagyomány — ahogy Hamvas Béla írja - hacsak egy-egy ponton, de az apokalipszis korában is minduntalan áttör. Áttör Ottlik Géza prózáján, hiszen Medve Gábor tudja, hogy ebben „az ingoványra épült, csak feltevésesen létező világban”14 ő csak nézője az ingyen mozinak, ő itt csupán látogató: „Éppenséggel az a helyzet, hogy nincs halál, csak a szereplő részednek. Mozdulatlanság van. Fák vannak.”” Áttör József Attila költészetén, hiszen az Eszmélet, beszélője tudja, hogy van élet a test halála után: az életet mint talált tárgyat a halálra ráadásul kapjuk. Ottlik szereplői a szabadság enyhe mámorában megőrzik lelkűk legtitkosabb szerkezetét, József Attila eszmél- kedő, ébredező énje a vaskorból az arany öntudat, az aranykori éberség felé indul el. A Nem emelfól című versében így fohászkodik:

106