Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Odorics Ferenc: "Valamikor a paradicsom állt itt"
És ráébreszt az elkerülhetőre: „Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek?” Az elkerülhetetlen és az elkerülhető közötti különbségtétel az archaikus hagyomány egyik legfontosabb tanítása. A test és az elme múlandó, a test halála nem kerülhető el, de a rabság és a rettegés által megdermesztett élet igen. Ahogy Ottlik regényének, az Iskola a határomnak, is meghatározó kérdése: vajon megőrizhető-e a lélek legtitkosabb szerkezete sértetlenül. „Ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül.”'’ Hasonlóan kérdez az Apokrif is. A rabruha levethető-e, a rézsut forduló fegyencfej képes-e szembenézni önmagával, képes-e a nyelvben mint tükörben megpillantani rabságban és félelemben tartott, megdermedt arcát? Az apokalipszis embere képes-e szembenézni a mélyvilági kínnal, az örökös sötétet taposó fájdalommal? S ha igen, képes-e lefejteni magáról a fegyencfej maszkját. S képes-e a beszéd, a költői megszólalás a prófétai ébresztésre? Az Apokrif második részének utolsó előtti szakasza emblematikusan megidézi a bábeli nyelvzavart, melyben elválik a nyelvek sokasága az isteni szótól, a theosz louosztól: „Iszonyú terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste.” S az a különbség, amely az ember által birtokolt, egyben kisajátított nyelv (szavam) és az isteni szó (a szó) között a megelőző sorokban „Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam.” létrejött, ez a különbség, mely az emberi nagyravágyás, önhittség - miszerint az ember képes isten helyére lépni - tragikus következményekkel járt: a torony leomlott, s az egységes, isteni nyelv a kultúrák sokféleségére bomlott, az egység világát az ellentétek, a polaritások világa váltotta fel, az aranykort az apokalipszis kora. Az emberi önhittség, a földi, fizikai erők korlátlan hatalmában való önhit következménye az - ahogy az Apokrif rögzíti -, hogy előbb hangját, majd és így személyiségét is elveszíti az én. A fegyencfej és a rabruha megkövesedik, az én ásvánnyá fokozódik le, már arca sincs, már könnye sincs, „Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.” 101
