Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám - Tallár Ferenc: A magyar bölcsészet körül

nőén tovább funkcionálhat ugyan, de - kérdezem puszta filológushoz méltó szófecsérléssel - „miért is?”

Készségesen elismerem persze: ha egy piacgazdaságon alapuló, modern tömegdemokráciának olyan emberekre van szüksége, akik fel vannak szerelve a megfelelő cselekvési utasításokkal, ha csak ezek birtokában kezdhetnek el maguk is funkcionálni a funkcionáló egészben, akkor egy piacgazdaságon alapuló, modern tömegdemokrácia felsőoktatási intézményének ilyen embereket kell képeznie. Egyrészt azért, mert hallgatói számára ez teszi csak lehetővé azt, amire vágynak, tudniillik hogy helyet kapjanak majd a funkcionáló egészben. Másrészt azért, mert oktatói sem mások, mint egy piacgazdaságon alapuló, modern tömegdemokrácia alkalmazottjai.

Ebben az értelemben a felsőoktatás piaci igények szerint történő átszabása érthető és világos követelmény. Végül is mi más várható el egy piacgazdaságtól, ha nem az, hogy érvényesítse saját belső követelményeit. Tényleg egy piacgazdaság szereplői vagyunk, és a hallgatónak, mint egy piacgazdaság eljövendő szereplőjének, tényleg szüksége van egy „információalapú”, azaz az eredeti, bőbeszédű kérdéseket maga mögött hagyó, immár csak cselekvési utasításokat tartalmazó tudásra.

De biztos az, hogy egy köztársaság polgárainak is csak arra van szüksége, amire egy piacgazdaságon alapuló tömegdemokrácia termelőinek/fogyasztói- nak? Vagy ez már a szómagyar önámítás bőbeszédű fecsegése? Vessük hát fel a kérdést a másik oldalról, a gazdaság szorító kínjai és kényszerei felől. A szürke és fekete gazdaság nyomasztó tömege, a hiányzó adómorál, a korrupciós botrányok, a minden elképzelést felülmúló pártfinanszírozási suskusok, a politikai pártok hitelvesztése, mely immár a politika, az alkotmány és a jogállamiság hitelét is fenyegeti — vajon nem ez, és elsősorban épp ez jelenti a valódi veszélyt a gazdaság és a piac számára? A lopakodó káosz azonban, bár a gazdaság felé tart, nem (vagy maradjuk ennyiben: nem csak) az úgynevezett kapitalizmusból származik. Legalább annyira a gazdaság intézményeit kialakító és fenntartó logosz széthullásából.

Sovány vigasz, hogy a globalizációra választ adni képtelen Európában Magyarországot mindez csak amolyan állatorvosi lóvá avatja. De ez is csak egy okkal több, hogy elmondjuk: minden bizonnyal sóvárog ugyan a gazdaság a hiányzó esztergályosok és wellnes szakemberek, a hiányzó műszakiak és természettudósok után, de (mert „egyedül saját határaik közt szorosan mozgó intézvények érhetik el teljes virágzásukat”) sóvárog gazdaságunk az elhatárolni és megkülönböztetni képes, értékeket és célokat kijelölni tudó bölcsészet, az értelmes és mindig újraértelmezendő egész után is. Mert nem csak műszakiakban lehet hiány. Van jelentéshiány is, és a széthulló tények halmaza nem csak az értelmes emberi élet lehetőségét temeti maga alá, de az üres garattal zakatoló Nagy Politechnikumot is.

Bár Széchenyi 1821-ben azt írta naplójába, hogy egy évi jövedelmét a Pest és Buda közt épülő hídra akarja fordítani, végül mégis egy „tisztán filológiai intézetet” szemelt ki. Talán nem csak Felsőbüki Nagy Pál szép szavai ragadták magukkal. Falán azt akarta, hogy a majdan felépülő híd ne a semmit kösse össze a semmivel.

52