Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Lányi András: A posztmodern Széchenyi
LÁNYI ANDRÁS A posztmodern Széchenyi Ha valaki azt hiszi, hogy a Történelem ítélőszéke előtt zajló koncepciós perekben igazságos ítéletek születnek, azt Széchenyi István utókora kétségbe kell hogy ejtse. A “legnagyobb magyar” meghurcoltatása azóta tart, amióta feltuszkolták arra a szobortalapzatra, amelyet a művét romboló nagy politikai ellenfél, Kossuth Lajos jelölt ki a számára. Kortársai kezdetben az őrült fantasztát látták benne, ami az ő szempontjukból nem is állt valami távol az igazságtól. A vállalkozás, amelyre a lázas útkeresés és önkínzó tépelődés évtizede után szinte egyik pillanatról a másikra feltette életét, Magyarország újjáteremtése, a józanabb elmék számára legfeljebb vad- romantikus álomnak tűnhetett. S az álmodót magát kevesen vették komolyan: zsenijét, mint Hamlet hercegét Tandori töredéke szerint, “félrekezelték”. Stefi gróf csapongó, izgága jellemével magyarázták a lázas eltökéltséget, amellyel újabb és újabb politikai, irodalmi, szerelmi ütközetekbe veti magát, reménytelen és képtelen vállalkozásokba, de ahol a kimondott szó, politikai nyilatkozat, szerelmi vallomás mögött mindig az egész ember áll, életre-halálra. Legyen szó a Vaskapu áttöréséről vagy Zichy országbíró feleségének meghódításáról, a nemzetiségek megbékítéséről vagy az épülő hídlánc szakadásáról, minden pillanatban úgy érzi, becsülete, mennyei üdvössége, élete értelme forog a kockán, és egyúttal a magyarság jövendő fölemelkedése vagy végpusztulása. Az ajánlattevő számára is váratlan rögtönzés a pozsonyi diétán (egy évi jövedelmét ajánlja fel az akadémia létrehozására) eldönti sorsát, az ekkor választott útról soha többé nem tér le. Seilern Crescencia kezére tizenkét évig vár. Az Alduna és a Tisza szabályozási munkálatai kedvéért éveket tölt a vízjárta vadonban. Ez a halálos komolyság teszi talán oly furcsává, riasztóvá, nevetségessé kortársai szentében. Egy Don Quijote, aki jövedelmezővé akarja tenni a szélmalomipart! Es mégis, a harmincas évek végén fordulat áll be Széchenyi megítélésében. A bécsi udvartól a pozsonyi ellenzékig egyre többen látják benne a mérséklet emberét. Hősünkről, miután emberfeletti munkával mozgásba hozott egy egész, tehetetlenül tespedő országot, amelynek jövőjében már senkt se hitt - a lelke mélyén ő se igazán -, egyszer csak kiderül, hogy óvatos reálpolitikus. Majd nemsokára: nehezen eltakarítható akadály a haladás táborának útjában. Olyas valaki, aki az anyagi erő gyarapítását a politikai eszmények fölébe helyezi. Kiállhatatlan aggodalmaskodó, aki minden pillanatban katasztrófát vizionál, ha az ébredő nemzeti öntudat határozottabban nyilatkozik. Miközben nagyszabású kulturális, ipari, folyamszabályozási és egyéb vállalkozásai lassan beindulnak, népszerűsége alábbhanyatlik, hívei elpártolnak tőle, barátaival összevész. Pesten macskazenével fogadják, akik nemrég még fáklyászenével tisztelegtek előtte. (Ekkor mondja, hogy nemesi előnevét sárvári Széchenyiről majd charivari Széchenyire kell változtatnia.) A Széchenyi rémlátásait beteljesítő események után, a kivárt és megszenvedett kiegyezés korában újabb furcsa fordulat következik. A Széchenyi törekvé53
