Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Odorics Ferenc: "Valamikor a paradicsom állt itt"

li, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol.”2 A látszat-világ, a köznapok világa az elszakadás, a magárahagyatott- ság, az árvaság tapasztalatát hozza létre: „És tudjátok nevét az árvaságnak?” - kérdezi az HpoEv/apokaliptikus beszélője. Hasonlóképpen fohászkodik József Attila Nem emel feil című versében:

„Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba.

Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.”

Az apokalipszis a különállás, az elkülönültség világa, melyben az ember alapélménye Istentől való elhagyatottsága, igazi énünktől való elválasztottságunk. „Az apokalipszis egyik jellemvonása azóta, hogy az ember sorsának irányítását Isten kezéből kivette és önmaga irányítására bízta.”' - írja Hamvas Béla a Hagyomány könyvében. Az Apokrif beszélője a vers első részének végére elveszíti beszélő státuszát, elveszti az apokaliptikus hangot: ítéletet hirdetőből ítélet alatt állóvá válik, így megjeleníti magát az apokalipszist. Elindul némán, szemközt a pusztulással, árnyéka van, botja van, rabruhája van, hangtalan lépked, nem beszéli és nem érti az emberi beszédet, nem beszéli az emberi, azaz isteni nyelvet, elválasztja a közbeszéd szavait az isteni szótól, a theosz logosztól.

„Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.”

„Az apokalipszisnek sajátsága éppen az, hogy bár a szó ítél, maga a szó is ítélet alatt áll. A megnyilatkozás és elnevezés is válságban van.”4 A megnevezés válságát és paradoxitását fejezi ki a következő, már idézett sor:

„És tudjátok nevét az árvaságnak?”

A megnevezhetetlen megnevezésében, a kimondhatatlan kimondásában rejlő ellentmondás az ítéletet hirdető apokaliptikus beszélő és az ítélet alatt álló vaskor embere közti tudáskülönbség belátásával oldható föl. Az éber, prófétai látás és a kába vakság közti különbség József Attila A Dunánál című versében is jelen van:

„Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell.”

Míg József Attila beszélője állításokkal hajtja végre a kinyilatkoztatás beszédaktusát, az Apokrifben a tudás bizonyosságával rendelkező próféta kérdései halmozásával figyelmeztet és ébreszt. Kérdez ugyan, de kérdései költőiek, valójában ő is állít és ezzel egyben fel is szólít. „A szó megnyilatkozás, éspedig az isteni lét teremtő megnyilatkozása. Ezért ébresztés, ezért riasztás, ezért megnevezés, ezért mágikus uralom.’” - írja Hamvas Béla a Scientia Sacra ban. Az Apokrif prófétája ráébreszt az elkerülhetetlenre, földi létezésünk múlandóságára:

„értitek a múlandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem?”

100