Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám - Tallár Ferenc: A magyar bölcsészet körül

Széchenyi is ezt gondolta, ha egyszer azzal kezdte a Magyar Akadémia körül bolyongó írását, hogy „egyedül tiszta fogalmak alapján fejlődhetik ki az emberi jobblét, s egyedül saját határaik közt szorosan mozgó intézvények érhetik el teljes virágzásukat”. Az intézvények határait meghúzó tiszta fogalmak ugyanis annak a logosznak az elemei, melynek művelésére a „puszta filológia” vállalkozott. A gyakorlati élet, a politechnikum, de még a természet- tudományok is rászorulnak a logoszra, a tett a szóra.

Kant írja a kizárólag szavakból összetákolt, de a modern tudományosság kialakulása szempontjából jelentéktelennek aligha nevezhető művében: bár „tanulni kell a természettől, de nem az iskolás gyermek módján, akinek a tanító azt beszél, ami neki tetszik, hanem a hivatásos bíró példája szerint, aki rászorítja a tanúkat, hogy az ő kérdéseire válaszoljanak”. A természetet válaszra szorító kérdések azok, amelyek létrehozzak az egyes tudományok tárgyait, az úgynevezett tényeknek azokat az egymáshoz kapcsolódó területeit, melyeken az eredeti kérdéseket maguk mögött hagyó tudományok immár az objektivitás igényével, s kétségtelen gyakorlati haszonnal tevékenykednek. De a ténytudományok csak a tényembereket ismerik, s nem törődnek, módszertani okokból nem is törődhetnek azzal az egész életét élő emberrel, akinek kérdéseiből megszülettek. A „ment-e a tudományok által előbbre a világ” kérdését nem a tudományon belül, hanem a tudományra vonatkozóan tesszük fel. Azon a homályos területen állva fogalmazzuk meg őket, mely a természet- és műszaki tudományok, a haszon és a funkcionalitás, a termelés és a fogyasztás Nagy Politechnikumának kialakulása után a „miértek” számára fennmaradt. Annak az emberi életnek a kérdései ugyanis ezek, melynek — szeretnénk hinni - más értelme is van, mint az elfeledett kérdéseink alapján kialakított „intézvények” olajozott működtetése.

A Nagy Politechnikum választ tud adni arra, céljaink elérhetőek e az adott eszközökkel, és ha a cél adva van, megteremtheti a szükséges eszközöket. Választ adhat továbbá arra, hogy vállalt és választott céljaink megvalósítása milyen akaratlan következményekkel jár, azaz felhívhatja figyelmünket céljaink megvalósításának árára. Egyvalamire azonban a Politechnikum tökéletesen alkalmatlan: arra ugyanis, hogy kijelölje azokat a célokat, melyeknek eszközeit felkínálja, hogy definiálja, vagy akár csak megismerje azt az életvilágot, amiből kérdéseink kinőnek. Ez az életvilág ugyanis, az emberi élet „homályos területe”, nem tények halmaza, hanem értelmes és mindig újraértelmezendő egész: a mítoszok, vallások, filozófiák és kultúrák értelmezési mintáiból szőtt jelentésalakzat, vagy - fájdalmas - jelentéshiány.

Ebben az értelemben ha emberek, úgy valamennyien „szóemberek” vagyunk, és előbb filológusok, mint „tényemberek”: a gyermekkorunkban hallott mesék, a regények, valamint egyéb szóalkotások, és persze a TV sorozatok és reklámok szövetébe ágyazott értelemszövők. Gyermekkorunktól nagy bennünk a szólási viszketeg. A bölcsészet nem tudományt művel, hanem éppen azt a homályos, folyvást alakuló területet, ahonnan az objektivitás szigetei kinőnek. És ha műveli, úgy ez nem azt jelenti, hogy tudja. Valóban műveli csak, gondozza azt a nyelvet, amin célokat és értékeket lehet megfogalmazni, amin fel lehet vetni az értelemre vonatkozó kérdéseket. Mindazokat a kérdéseket, melyek nélkül a Politechnikum, ha már egyszer létrejött, kitű51