Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Ratkó József: Negyven év, negyven vers

BELLA ISTVÁN: CSAK AKI OLYAN FIATAL Bella Istvánról a barátság jogán is szólhatok ebben a műsorban. Együvé tartozunk, szavaink együtt lélegeznek, amióta megtanultuk az írást. Nemzedék- és bandatársam ő Ágh Pistával, Buda Ferenccel, a kletekkel együtt, akik egymáshoz verődtünk, egymáshoz szoktunk közös élményeink, hasonló szándékaink okán. Egy drágakövet fújunk, mondhatnám önelégülten; s bár Bella István is igen kedveli a magyar nyelv fölséges szójátékait, vegyük le magunkról ezt a játszó mondatot - illetlen. Verset szólva „világul” beszél a költő, „Földül”, „Európául” - „hazámul”, mert a lélek szüksége szerint beszél.

Nézze el a hallgató, hogy első kötetének, a Szaggatott világnak indító versét nem színész mondja most, hanem én. Ez a vers Bella István és így a Hetek ars vitae]e is.

Most elhangzó verse is, „világul” szól, egyik legnagyobb emberi gondunkat kérdezi föl.

ÁGH ISTVÁN: AZ Ő NAGY BARNA SZEMÉBEN Népmesék, regösénekek közt, Nagy László kisöccseként növekedvén férkőzött egyre közelebb nyelvünk őstermészetéhez, s bánik a szóval akképpen, hogy a nyelv képteremtő-képtermő képességét meg sose sérti: verseiben a szavak szabadok és tiszták, elemi jelentésükkel vannak jelen. A valóság és a nyelv elemi viszonyát mutatják fel, zavarba hozva a kritikusok sorozóbizottságát, mert Ágh István verseiben együtt találják az expresszionista, szürrealista, realista képeket oly természetes együttlétben, ahogy az ép szemű világlátók, a nagy költők lírájában.

Ágh versei szivárványszínűek tehát. Költői fantáziája bontja fel a valóság alapszínét ily tündökletesre, hogy jobban rálássunk. Ady nagy barna szemét idézi itt következő versében, Adyt idézi, aki magyar költő számára kikerülhetetlen, hacsak nem akar nepperré, tollas svihákká válni.

ÁPRILY L A|0 S: A KOR FALÁRA

Áprily Lajos és Jékely Zoltán, apa és fia, különös páros csillag a magyar irodalom egén. Ami bennük közös a vérrokonságon túl: nyelvi igényesség, a költői mesterség fölényes ismerete, az idegek akármely parányi érintésre fölzengő érzékenysége.

Az apa, Áprily Lajos, újraélte és újramondta az ember és a természet valamikori bensőséges viszonyát. Halksága mögött gyöngédség és magasztos életszeretet, derű és szomorúság munkál. A derűt a természet, a szomorúságot a költő keveri a világ, a vers színeihez. Gondolom, halandósága okán. Versei lefátyolozottak, de a fátyol mögött titoktudók bölcsessége, mosolya, fogyhatatlan életkedve ismerhető föl.

Régi, a múlt falára, emléktáblájára véshető versét idézzük most. A lélek kimozdult örök leshelyéről, ahonnan eladdig a fegyvertelen vadász nyugalmával fürkészte a vadcsapást, a madarak röptét, az évszakok lomha vonulását - kimozdult, hogy verset röpítsen a dúvadra: a ragadozó időre.

84