Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Ratkó József: Negyven év, negyven vers

nak. Mert én is hozzájuk tartozom. Sorolom őket: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Serfőző Simon (a hetedik éppen én volnék), de ideírtam, mert nem üt el tőlünk, Kiss Annát is. S számítanék még öt-hat költőre, de nem fértünk többen el a versben. Kik a Hetek, s persze a többiek? Azok a költők, akiknek költői alapélménye József Attila, emberi alapélménye pedig a magyar szocializmus elmélete és gyakorlata közti szakadék volt. Neveznek minket etikus nemzedéknek is, fintort vetvén annak az évszázados tapasztalamak, hogy író, valamirevaló író csak etikus emberből lehet. Ennyi kívánkozott nagyhirtelen a vers elé.

KORMOS ISTVÁN: EGY KIHANTOLT SÍRRA Kormos István is anyanyelvűnk csodatévő pásztorai közül való, együtt Nagy Lászlóval, Szilágyi Domokossal, mindenkivel, aki őrizte, szívközeibe terelte gyapjas szavainkat. Versei, mint a harangok, telten zengenek. Ütik a férfikor delét, harangoznak a szerelem hajnalán, előestéjén a lélek minden ünnepének, s kondulnak vihar elé is. Itt megszólaló verse lélekharang. Anyjáért kondítot- ta meg a költő, s szól olyan gyönyörűen, hogy elszorul tőle a szív, elnémul az értelmező szó is; harangszót nem lehet magyarázni.

ZELK ZOLTÁN: HÁNY EZER ÉV?

Zelk Zoltán immár holtomig úgy él képzeletemben, mint álombéli öreg suszter, aki tévedésből vagy tán szándékosan (persze szándékosan) nem lábbelit: kaptafára húzott verseket foltoz, javít, szemüvege fölött pillantva a megrendelőre: jó lesz? Siratnivalóan gyönyörűeket írt. Ahogy fogyott az élete, ahogy kisemmiződött a világból, úgy teltek meg versei élettel, reménnyel, úgy gazdagodtak szépséggel. Talán ő írta költészetünk legkeservesebb asszony-sira- tóját, a Sirályt. Hány ezer év? című verse pontosan mutatja a költői munkamódszert: minden fölöslegeset lekanyarít a versről, így lesz lélekre illő, szoros, de nem fojtogató fájdalmú. E költeményben is - mint legtöbbjében öregkori verseinek - maga a Lét történik meg, ahogy volt, ahogy van.

BUDA FERENC: AZ ELMONDHATATLAN SZAVAK Szószóló barátaim közül őt szeretem, tisztelem legjobban. Nincs megfontolatlan szava. Nyúl akármihez, remekel. Ritkán ír, megváratja a verset, s ekképpen türelmetlen olvasóit is, de ami tolla nyomán születik - végérvényű. Születése és sorsa okán-jogán gondjává s énekévé a szegénység lett. A tarló-arcú öregek, vízmosás-arcú költők, a tanya-haza hívják elő verseit. És újra meg újra a gyász: a lét éjszakája, a halál. Örök gond ez a költészetben, vélheti a hallgató; s igaza van. De ma másképpen is gond, mint korábban.

A XX. század egy több ezeréves halál-mítoszt, a vallásét kérdőjelezte meg a maga anyagközpontú gondolkozásával - hullatván ezzel a halandót örökös semmibe, keserves munkára sarkallva a költői képzeletet: új halál-mítoszt kidolgozandó. Nagy László, Juhász Ferenc s mások igyekezete mutatja, menynyire sürgős és odázhatatlan ez a munka.

Az elmondhatatlan szavak Nagy László temetésére fakadtak, panaszolva a veszteséget, megdöbbenésünket a Legelső Csillag hulltán.

83