Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Ratkó József: Negyven év, negyven vers

hogy mégis közreadjuk, annak nagy oka van. Weöres Sándor szavával élve ez a vers a „szellemi szesztilalom” idején, 1953-ban született és jelent meg - szerzője később úgynevezett nyilvános önvizsgálatra kényszerült... A részlet nem, az egész mutatja, hogy a verstől nem lehet sokáig eltiltani az igazságot, a valóságot. Kuczka Péter erre járván versbe szedte, amit szemének mondott a táj: észre merte venni a szegénységet, kifosztottságot - s talán csak azért jelenhetett meg, mert a végére odaírta - kötelező penzumként - a reményt. Hallgassák elnéző türelemmel.

NAGY LÁSZLÓ: AZ ORSZÁGHÁZ KAPU | ÁBAN, 1946 Mondják, hogy a magyar költészet tragikus költészet: sose takarított be annyi reményt, amennyin elélt volna újig a lélek, amely kitartott volna tavaszig.

Kicsi és nagyralátó népek költészetének ismeretében mondhatom immár büszkén: nincs és nem is volt a világlírában oly nép, amelynek költői akárcsak feleannyi hitet dédelgettek, nevelgettek volna, mint tette volt a magyar történelme sóhajos szikjén, sívó homokján. Hiszen ha valamit szemére vethetni költőeleinknek, tán éppen azt, hogy végzetesen hiányzik költészetünkből - mi is? A patikai mértékletesség? Tudósi józanság? Csillaghoz igazított pontosság? Léthez-ragadtság? Nem, egyik sem! S hát akkor mi? Mi okoz mégis hiányérzetet? Nem a hiány, hanem éppen a többlet. Az a képtelenség, hogy tömegsírba alázott költőink szájából sem tudták kiütni a reményt.

Mondom ezt Nagy László megfegyelmezett indulatú verse elé, amely történelmünk egyik szép és képtelen pillanatát idézi: Péter és Julcsa az Országház kapujában.

BENJÁMIN LÁSZLÓ: TAVASZ MAGYARORSZÁGON Fiatal költők gyakran — bár most már egyre ritkábban - szemükre lobbantot- ták idős vagy már halott költőinknek, hogy annak idején 1945-ben és az utána következő képtelen időben több hitet és több reményt kalapáltak verseikbe, mint amennyit az idő indokolt volna. Azok a költők, akik szemtől szembe megbíráltattak, hallgattak és mondták tovább a maguk képtelennek tűnő reményeit - s közöttük ott volt Benjámin László is, aki ma is pontos és kemény verseket ír, fölösleges remény nélkülieket.

Kanyarodjunk azért vissza egy pillanatra: vajon tényleg olyan idő volt-e az, amely sok reményt ébresztett volna a költőkben is? Illyésnek például nem ismerjük, hogy volna Rákosiról szóló verse, de azért ha a ’45, ’46, ’47 tájékán írt verseit szemügyre vesszük, kihallhatjuk belőle azt a gyönyörű örömöt, amely az akkori költők szinte mindegyik versében munkál. Ne felejtsük el azt, hogy egy iszonyú háború nyomása alól szabadult meg akkor a lélek, és a magyar történelem során még soha annyi spontán, annyi vadon nőtt remény nem született meg, mint akkor - hiszen nagy korszakváltás, nagy sorsforduló volt, lett ez a magyarságnak. Indokolt volt-e ez a később leszólt, és egyik-másik költő által szégyenlett remény? Azt hiszem, igen. Indokolta egyfelől ennek a népnek a teljes reménye, a közösség reménye, és indokolták azok a jelek, amelyek aztán később elkomorodtak, egyre baljósabbakká váltak, amelyek a jövő irányába mutattak.

77