Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Ratkó József: Negyven év, negyven vers

Benjámin László Tavasz Mag)'a vor szó gon című verse ugyancsak a jövő vitaminját, ezt a képtelen reményt mutatja föl. Nem mondom én, hogy jó vers ez, de annak idején, amikor diákként olvastam, kifénylett a sok szürke, parancsra mondott vers közül, mert igazi költő igazi reményét mutatta. Hogy később Benjámin László költészete is elkomorult, az nem a költő belső létének bizonytalanságából, hanem a társadalmi lét elbizonytalanodásából következett. Hallgassák meg a verset.

KASSÁK LAjOS: A TÚLSÓ PARTRÓL

Kassák Lajos, a konok óriás sohase hagyta, hogy jövő-hitéből kisemmizzék. Belehallgatva az Időbe, tudta, megtudta, hogy jön a jövő föltartóztadiatat- lanul. Ezt az ódái szárnyalásé verset még akkor írta, amikor a jövő még együtt volt a jelennel, s a jelen egybevágott a jövővel, azaz közvetlenül a felszabadulás után, az idő elkomorodása előtt, amikor még fújtak a fényes szelek, amikor a hit, a szocializmus hite még szinte azonnal jó munkára és jó jövőre volt váltható. Ebből a versből 27 sor a múlt, és csak 8 sor a jövőbe olvadó jelen, téve a vers arányaiban is világossá: keserves és hosszú várakozás, kín és félelem előzte meg az éppen elkezdődő szabadságot, az újjászülető világot, amelynek Keresztelő Jánosai a munkások.

FÜST MILÁN: A JELENÉS

Nem tudom, csak sejtem, hogy ama elfénytelenedő napokban, években, amikor a proletárdiktatúra a proletár ellen fordult, született, születhetett ez a füstölgő, keserű vers, amelyből bibliai-prófétai érvényességgel szól ki a felismerés, az ember által sárba-bűnbe rángatott Eszme mentsége: „Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót/ akar, azért annyira kegyetlen...” írója az a Füst Milán, akinek kései verseiben a lét teljes logikája működik, mintha felülről és kívülről látná és tudná és mondaná az életet - mintha egy haldokló, vagy már halott Isten szólalna meg, rákérdezve a teremtés értelmére, értelmetlenségére.

PILINSZKY JÁNOS: APOKRIF

Mi ez az egy verstömbbe zárt fájdalom? Lélek-csuszamlás? Eszme-rengés, amelynek epicentruma a lélek? Sírás ez, a Mindenség sírása, a Lét ős-sírása, óriás könnycsepp Isten szeme sarkában, emberarcon lezúduló, föltartóztathatatlan könny-lavina, de amely nem pusztít, de tisztít.

Eltakarítja az ember rom-reményét, rom-hitét, hogyha majd magához tér, ha fölocsúdik, ha fölocsúdhat még a fasizmus szörnyűségei okozta kábulatból, rettenetből, akkor új hittől, új reménytől szépülhessen.

így van-e? Vagy lenne ez a vers csupán az emberség világvégi látomása, a lélek apokalipszise? Nem. Inkább a mégis lábadozó reményé - szemközt a pusztulással.

NAGY LÁSZLÓ: HIMNUSZ MINDEN IDŐBEN Gyöngédség és erő, esdeklés és hadparancs, dicsőítés és könyörgés, készenlét és remény ez a vers, új mítosz. Zsoltáros ünneplése annak, akihez szól, de

78