Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Babosi László: "Bujdosva a jövő elvadult útjain" - Beszélgetés Bugya Istvánnal Ratkó Józsefről

- Frászt vezették! Némely részletben Jóska emlékezete is botlik. Talán nem is véletlenül, hiszen ő, örök naiv, jólelkű ember, joggal hihette, hogy az a víz- bevezetés, aminek ő maga is kérlelője volt, valóban meg is történt az ígéret szerint. Néha az volt az érzésem, mintha adósnak érezte volna magát a szüleimmel szemben, aztán megértettem, másféle érzelem volt az övé, sokkal bonyolultabb, mint elmondható lenne. Csak egy jellemző dolgot. Amikor 1966- ban megjelent az első könyve (nem köteti - hívta fel rá a figyelmünket, hanem könyv!) a Félelem nélkül, nagyon büszkék voltunk rá. Nem a hírnév miatt, hanem azért, ami benne volt. Boldogok voltunk, mert nem csak szépnek találtuk és értettük, ami benne volt, de a legteljesebben a magunkénak is vallottuk. Eljött hozzánk - majdnem azt mondtam, hogy aznap ténylegesen hazajött -, s hozott néhány tiszteletpéldányt. Anyámnak is dedikált egyet, aminek ajánlása így szólt: „Bugya néninek, akit én is elfogadtam volna Édesanyámnak.” Ezt nagyon megrendítőnek találtuk - anyám elsírta magát. Az én tudatomban Rat- kó Jóskának azóta olyan helye van, mint bármelyik testvéremnek.- Az eg)'ik prózai töredékében így ír rólatok és nagyapátokról:

»Tiszadob, nyár, estébe hajló délután; ül apó a ház előtt, szokott helyén a kisszékben. Vagyunk (lebzselünk) körülötte tízen vagy még többen. Nagyapónak nem szólíthatom, bár az, a Bugya-fiúké; Feri bácsi, Vadász Feri bácsi. Némelyikünk időnként elmegy, jön másik. Tanuljuk tőle a világháborút, az elsőt. Abból is Doberdót, másképp, mint Zalka Mátétól. Csillog apóka szeme, elevenül. [...] A román rossz katona volt, gyáva. Vitéz a szerb meg a magyar. De a szerb kegyetlen.«- Nagyon érdekes, amit itt Jóska megemlít, mert ez valódi beszélgetések leírása. Akkoriban, mikor ők diákok voltak, a vakációs szünetekben gyakran mesélt nekik háborús élményeiről a nagyapám. Az öreg megjárta az orosz, majd az olasz frontot. Sok mindenről mesélt, de volt egy visszatérő története: a szuronyroham. Kezdetben úgy mesélte, hogy a rohamban szembekerült egy olasszal és azt leszúrta, kegyetlenül le kellett szúrnia, hiszen ha nem, akkor amaz szúrja le őt. Később, néhány esztendő múlva már semmi büszkeség nem volt a mesében, inkább valami szomorúság. »Csak nézett rám, amikor leszúrtam« - mondta és aztán motyogó töprengésbe merült. Amikor pedig nagyon öreg lett, már vádolta magát, hogy miért kellett megölni azt a szegény fiút. Ez a történet azért érdekes, mert Jóskát izgatta nagyapám véleményének megváltozása. Az olvasótáborokban gyakran elmesélte ezt a lelki folyamatot a gyerekeknek.- A hatvanas években a gyermekvárosi élményeiről filmet szeretett volna készíteni Tiszadobon.'- Arra emlékszem, hogy a Sárosi-család történetét akarta filmre írni. Sáro- siék sokan voltak testvérek, fiúk, lányok együtt, s mindegyik állami gondozott. Kegyetlen, keservesen szép történet az övék; Laci, a legidősebb fiú (néhány napja temettük el) szedte össze azt a szétpergett, testi-lelki nyomorúságba szétszóródott családot, és aztán egyben is tartotta haláláig. S milyen eszköze volt hozzá? Csak a szeretet. Sárosi Laci meg Géza egyébként abba a tíz-tizen- két tagú legendás hajdúhadházi magba tartozott, ahová Jóska is. Úgy emlékszem, ez volt az első eset, amikor Jóska drámai műfajban gondolkodott. Elő64