Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Sajó László: 1234
/ b ribiszkétől köszmététől indul a kert de mi van a bokrain túl ribiszkétől piros köszmététől ragad a kezem a szám de mi van a kerten is tűi a kerten is túl semmi sincs kőfalon túl nincs semmi nem szabad a kőfalon túl menni kőfalon túl kőfal a semmi nincs a kőfalon túl menni nem lehet áll a kőfal leomlik eltemet g és fölmenni a kert végébe hol szellőüzenet vár kövek alá rejtett nyirkos bogaraktól meg-megborzongó füvekben elolvasom fenséges jó most a jelenlétben élni és fölmászni minden fára innen jó kilátás nyílik isten ügyes bajos dolgaira végig nézni hangyák felhők vonulását és integetek hogy ők is lássák hogy itt vagyok én vagyok fönt a fán anyu szól jöjjek le későre jár már nagy vagyok felnőtt ő már nincs is és mit akar a baltával apám gy kristálycukorral eszem az epret ruháimból esztendők kiesznek de most de most még meztelen vagyok saját súlyától roskadó eperfa magad elől elrejt a lombja epret eszel míg meztelen leszel megint sötét eper fönn ragyogva az édes élet csurranó leve pillanat súlya roskadó halott ó de ne gondolj most a halottra végül megnézni a szemétdombot a kőfal mellett ott ahol boldog összevisszaságban idehordott emberek hevernek tárgyak dolgok békésen rágcsálok friss fűszálat számból előmászik egy kis állat és mint egy döbbenetes napkelte fiai fények futnak a kerten fények nem férgek ez most így pontos csak el kell érni a szemétdombhoz i a napkelte döbbeneté ahogy emelkedik nagyobb a napkorong nagyobb de nem ragyog mint egykoron tekintett szét a színaranykoron hordozta végig tekintetét a szem s a levegőben láthatatlan száj mozog és fülbe súg a szélben a föld azé a föld az ég a föld az éden emberek aránylanak sohase nyugszik le a napra nap j bokorba bújó önmagát lesi hulló pillanatlevél-réseken nem tudja miért mikor hol van ez a gyerek is olyan idegen mint anyja apja senki keresi már mindenütt csak itt a bokorban nem találja ki bújt ki nem előjön szellő borzong át az édenen nincs senki sem tiszta a levegő k az arcomon kiságyam rácsai nem férek ki beszorult a fejem ordítok kidagadnak az erek nyakamon nem sírok könnybe fulva kiságyam rácsain kidagadok én felnőtt férfi csecsemőhulla 9
