Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Alexa Károly: Mi az, hogy "pannon"? Mi az, hogy "pannonizmus"? (5. rész)
resztben, mint egy nedvező műtéti varrat. Hogy ott, az idegen fénnyel csillogó szuronyok között és akkor, a határmegvonás pillanatában pusztuljon el, ku- zenje, Csáth Géza. Tóth Árpád és Gárdonyi, Horthy és Komáromi János, I lerczeg Ferenc és Krúdy, I Ievesi Sándor és Babits, Apponyi Albert és Choi- nokyJenő, Tormay Cecil és Oláh Gábor, meg a többi... mindenki itt van, ebben a kétségbeesett és értetlenkedő könyvben. Nem törődve ízléskülönbséggel, származási-vallási differenciákkal, hajdani (tegnapi) vitákkal. A legmegindítóbb írás — olvasom sokadszor - Karinthyé. Levél a címe. A bohóckodó Frici, a flaszter fenoménje két kávéház és két kroki között... „Kicsi fiához” írja, aki még nem tud olvasni. Kicsi fiához, üssük föl a lexikont, azaz az elemibe készülő Gáborkához; Ferenc, Cini, talán éppen most fogant. Önmagához írja tehát, hozzánk, egyszerre engedelmeskedve a kimondás fájdalmas parancsának és beismerve az emberi közlés végleges csődjét. A címzettek tehát mi vagyunk, mi, minden magyar. Ezt se olvashattuk a Szabó Zoltán könyvét követő évtizedekben, noha ez is - titokban - mentális és stiláris meghatározója minden azutáni fontos magyar mondatnak. Egy szóról beszél, dadog, hebeg, sikolt a levél, egy szóról, amit a levélíró soha ki nem mondott, és most sem tud kimondani. Egy szóról, ami ott van a régi versekben és az új lélekmarcangoló iratokban, ott az avittas szólamokban, amelyek most mintha életre akarnának kelni. Ez a szó kimondhatatlan, mert amit ez a szó jelöl, része a természetnek és a lélek egyetemességének, mint a test, éltében-holtában. Éppoly természetesen. Lehet-e ezt szeretni, magasztalni vagy akár csak megnevezni? Forog körbe a tekintet, helyeket lát, mert mi más egyebet, helyeket, amik mintha egyetlen szóba szőnék magukat. „De ha házat építettek valahol Pesten vagy bogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben, vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. Es ha idegen emberrel beszéltem és ha az idegen ember dicsérte a Lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét — akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne...” „...nem mondtam ki ezt a szót soha. Es most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy' fájdalmas csodájáról - arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi, még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok - meg fogod tudni, mire gondoltam.” Lidérc- fantomfájdalom. Cini... biztos, hogy emlékezett erre félszáz évvel utóbb is. És ugye nekünk is ismerős a „szót kerülgető” szóhasználat, az érzés és a gondolat - és a vallomás forrósága? És ne mondjuk ki mi sem ezt a szót, ott a válaszvers címében: Psalmus Hungarian. rMert éppen abban az évben, amikor Szabó Zoltán írni kezdi szerelmes könyvét, olvashatja mindenki a viszontvallomást Kolozsvárról: „Vagy félezernyi dalt megírtam /se szót: magyar, / még le nem írtam. / Csábított minden idegen bozót, / minden szerelmet bujtató liget. / O, mily hályog borult szememre, / hogy meg nem láttalak, / te elhagyott, te bús, kopár sziget, / magyar sziget a népek Óceánján!” Ez a kezdet. Es a befejezés - a haldokló Dsida Jenő tollán? „Száraz nyelvem kisebzett, / égő fejem zavart. / Elindulok, mint egykor Csorna Sándor, / hogy felkutassak minden magyart. / 91
