Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Bakos Ferenc: Afrika, Afrika!
kilencjenes bélyeg van, némileg szabálytalan fogazattal; mezejében színes vonásokkal rajzolt gésa tart szakéspoharat a kezében - és, hogy világos legyen az ábrázolat, egy magyarázó nyíl is mutat a női alakra: GÉSA, úgyszintén az eltúlzott méretű pohárra: SZAKÉ - a bélyeg sarka a távoli szigetország rombusz-alakú, tükörírásos pecsétjével ellátva: ANIP-ANNA. Vedd elő hát tükröd, nyájas Olvasó! És kegyelmezz: címzettnek, feladónak... SWISSAIR ANZIX „Halkan és gyorsan sírt” - kopogtatom a sárga Consulon. A papír vakító-vízjeles; az írógépszalag ragacsosan új - mindkettő kincstári, a korróziós csoport írószer ellátmányából való —, mégsem stimmel valami. Az afrikai gyarmatokra száműzött Consul csöngetéssel jelez: a mondat, így, hamiskás. Hiszen én, Bán Albert, aki ezeket a sorokat gépelem, én magam sírtam, és nem valami fiktív novellahős, halkan és gyorsan, alig negyvennyolc órája a Swissair fedélzetén! Az Alpok felett jártunk. A hegyek látványa felülnézetből mindig szenzáció- számba megy nálam, főként, ha hallom hozzá az italos kocsi közeledő, biztató csilingelését. A kajüt-ablakon betűz a nap, odalent a mélységben felszikráztatja a hófödte csúcsokat; az ember, hogy ki ne ugorjon, még gondolatban sem megsemmisülni a vonzó, kíméletlen gleccserek közt, egy italos pohárba kapaszkodik, és cigarettafüsttel hessegeti indítékait. Ámde erről egyesegyedül az Olvasóm tudhat! Idegeneknek s tán még egy bizalmas barátnak is csak azt mondanám, poharam emelve: „Ennyi tán kijár a sivatagi dolgozónak...”- Bourbon, doublels - felelem a steward kérdésére, hogy szolgálhat-e valami itallal. Mohóságomat egy jó ütemben elzengetett plíz- zel próbálom leplezni.- On the rocks?'1’ — mondja föl a leckét stréberül, egyébként szempillája se rezdül. Jég és víz nélkül kértem, csak úgy enyenesen. Hálás voltam a gyors és tanult kiszolgálásért, de viszonzásul most nem eresztem meg a humoros mondatot: „Tudja, száraz vagyok, mint a Szahara!” Consulom egyébként is jelezne: elhallgatom azt a kávéhoz kért extra-konyakot, Ferihegy és Zürich közt valahol félúton. Oly hévvel döntöttem meg poharamat az első kiadós kortyra, mint egy alkoholista — a feneség az, hogy annak is éreztem magam egy pillanatra. A köldököm tája megforrósodott, de a kedélyem nem engedett fel tőle. Az utazótáskámból kiügyeskedtem azt a karton Gauloise-t, amit sebbel-lobbal még a tranzitban vettem a szokásos Gitan helyett. Tudom is már, hogy miért! Hogy tízezer láb magasan a felhők fölött eszembe jusson, amikor Annával, anno 81
