Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Bakos Ferenc: Afrika, Afrika!
felfedezi az ülésem mellé csúsztatva, de hát hol leszek én már akkor? A Szahara közepén. Nafoora-mezőm neve a pipadohányomra rímel: Amphora.) A Herald Tribune-nal álcázva megsétáltatom a Playboy-t az alkonyatban. Egy extra-fagyi mellől konspirálok a szudáni herceggel: jöjjön utánam, és találkozzunk a fák alatt. Állásom kockáztatásával megsózom egy estéjét a legénynek, regényesítem az ügyet magamban. Igazi titkos-találka íze lett a dolognak: szemem sarkából láttam, amint a fehér öltözékéből kikiabáló fekete tagjait hányavetin dobálva követ, majd szétnéz, és lépteit szaporázva mellém lép. Köszönt, mintha csak véletlenül találkoznánk, és cigarettával kínál, ami itt ritkaság.- Itt egy Playboy, elég szexi. Van benne egypár meztelen lány, holnapig.- Holnap vacsoráig, oké?- Oké. Egyébként a szöveg magyar. Én is magyar vagyok, a nevem Al. - Kezet nyújtok, ő viszonozza; meglepően hűvös a kézfogása. Kellemes az estében, amin még érezni az egész nap hevét.- Az én nevem meg Ali - mondja nevetve.-Jó. Akkor az enyém: Albert. Fejünk fölött a hangszóróból ránk üvölt a müezzin, és Ali elszelel imádkozni, mert ezzel az indokkal lógott el a munkából. Hosszú, lenge ingében eltünteti a magazint, majd saruját levéve beleolvad a mecset fényességébe. Reméltem, hogy Allah, a mindenlátó, nem tart éppen sajtóvizitet. A kantinban kávé és pipa mellett azon füstölögtem, vajon ez a húszegynéhány éves törzsi legény - akiből szinte sugárzik az istenadta afrikai szexualitás - hogyan oldja meg, hat hónapon át itt a mezőn, ahol egy-két hasas macskán meg a szélben susogó datolyapálmákon - s tán egy vörhenyes lepkén - kívül más nőiség nem is létezik. („Mindenki megoldja valahogy”, mondta egyszer egy másik barátom.) Alit illetően nem volt kedvem végkövetkeztetésekre jutni... És én hogy’ oldom meg hat héten át?, kérdezhetné joggal elmés Olvasóm. Válaszom meglepően hangozhat: írok. Jelbeszéd-váltás a másnapi vacsoránál. Amint a fák felé tartok, Ali mintha távolról követne, de aztán nincs sehol. Beleunok a randevúzgatásba, és barakklakásom felé indulok. Alig zárom magamra az ajtót, halk, de határozott kopogtatás: Ali bozótjáró ügyességgel becserkészte titkos lakom, és most ajtóm előtt áll, teljes hosszában.- Gyorsan mentél, nem értelek utol - mondja hamiskásan. Látom, elvárná, hogy behívjam. Hohó, lapaj-szabadításról nem volt szó! A feneség az, hogy egy pillanatra nagytudású, vén kéjnőnek érzem magam, aki ráadásul őszre melíroztatja a szakáilát. Vajon mit adhatnék én ennek a bozótjárónak? - ezt már egy bölcs remete kérdezi bennem, a kihűlt emlékek férfiszolidaritásával.- Elhoztad a magazint? Érdekes volt?- Hú, azok a lányok! Tudnék mit kezdeni a hónap szépével! Már tudom is, mit adok neki: nekiadom a belső posztert Missz Tűzhányóra Mászó igézőén teljes alakjával - ez még a cigarettánál is nagyobb kincs. - Várj itt - mondom, és orra előtt bezárom az ajtót. Olvasólámpám fényénél kiszabadítom a posztert, és aztán látom csak: megy 79
