Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Bakos Ferenc: Afrika, Afrika!
Rájöttem, hogy szabályos Morse-jelekkel kommunikál a csillagfény-évnyire lévő társaival. Úttörő koromban betéve tudtam a morzét, mert a nyolcadikos őrsvezetőm azzal, mint titkosírással, levelezett egy lánnyal, akibe én is szerelmes voltam. Ma a szendvics-szünetben felfrissítettem tudásomat, és most egy fecnire írt Morse-ábécét a lámpa fénykörébe tartva betűzöm a tücsök üzenetét: H-A E-L T-U-D-T-O-K K-A-P-N-I Hihetetlen! A kis tücsök mindenről tud hát! És megtanult morzézni. Magyarul! PLAYMATE A SZAHARÁBAN Az olajmezőn eltöltött hat hétnek van egy rendkívül értékes délelőttje, ami még ezüst dénáriusokban sem mérhető... A munkalapunkon egyébként semmi nyoma. Ha például az ember trip-je a teljes márciust felöleli, elsejétől harmincegyedikéig délceg 8-asok sorakoznak egymás alatt a munkaidő rubrikában, szinte égbe-kiáltó tényként: ennek a szerencsétlen magyarnak se szabad csütörtökje, se pihenő péntekje! (Vigasztalásul: másnak sincs - itt mindenki, a szendergő kapustól a Field Superintendent' 5-ig, egyhuzamban dolgozik.) Mégis, ezen rejtőzködő délelőtt mintha csak az égbekiáltó igazságtalanság egyszemélyre-szabott korrekciója volna. Talán csak az irodista Füttyös Bili - aki esténként a bridzsnél, ha kéz, és szlemmet játszik, rendszerint végigfütyül egy skót dallamot - tudna a nyomára bukkanni, amikor hó végén a három magyar technikus lapját, csak mint kártyákat mustrálná. Az enyém ász volna - tele 8-asokkal -, a másik kettőé csak afféle bubi: március idusán, a váltás napján, ahol az egyiken vége szakad a sornak, ott kezdődik a másikon. „Vagy úgy - kiálthatna fel Füttyös Bili -, A1 itt kapott egy szanzadu-délelőttöt! Ez az AJ én volnék, teljes nevemen Albert Bán, vagyis Bán Albert. Az ember tehát „pálinkás jóreggelt!”-tel üdvözli a „védett koron”, vagyis az utolsó hetén túljutó kollégát a parkolóban. Még beviszi őt az office-ba egv kávéra. A kávé mellett a kezébe nyomja a házhoz szállítandó, feleségnek szóló levelet (a kolléga ugyanabban a városban lakik, mint mi), majd külön egy felbélyegzett titkosat, „szigorúan postázandó” utasítással. (A levél-ceremóniát valami jóleső szamuráj-érzés lebegteti: az ember még a Szahara közepén se monogám!) A kolléga aztán egyenként búcsút vesz a nemzetközi rozsda-csapattagjaitól, és kéri, fuvaroznánk őt vissza a Camp-bc, ahol még lázas pakolás várja, útközben beugrik a Szállításra, volna-e már hírük a tripoli járatról. Akár van, akár nincs, happy landing!'*-et kívánunk neki, majd sorsára hagyjuk. Európai ruhájában, útitáskájával ő majd tíz körül kiül a mecset előtti fák alá, gépvárás- ra - de ez már nem a mi világunk. A mi világunk: a még hamvas reggelben a magános kikocsizás, lehetőleg a legtávolabbi mérési helyre, és a sivatag - ilyenkor mindig valami különös kalandot kínáló - titokzatossága. E varázsos délelőtti kalandomat a kötélidegzetű és lrarminchat éven felüli Olvasónak ajánlom: 76
