Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Bakos Ferenc: Afrika, Afrika!
- In my opinion" - töröm meg a csendet az elmaradt taps helyett ez az eset mindenkivel, úgy értem közülünk is, bárkivel megtörténhet. - Azt akartam mondani, hogy akarva-akaratlanul mindannyian részesei vagyaink a dolognak, és: ma nekem, holnap neked!, kár tehát hőzöngeni, de ez így túl bonyolult lett volna.- Baszottul igazad van, Al! - Ez az AJ én lennék, aki pedig szól, az Berri - az egyszem tó'sgyökeres angol a csapatban, afféle Oroszlánszívű Richárd, kicsinyített kiadásban, teletetoválva -, ugyanezért kénytelen vagyok szóról-szóra tolmácsolni mondandóját: - A kibaszott cégeknek tüzetes orvosi vizsgálatot kéne tartani, mielőtt ide kihoznak. Mert teszem azt, látens bolond vagy, de istenverte fogalmad sincs róla. (Kiselőadását egyenesen felém intézi nagy kegyesen.) Kijössz ebbe a pokolba, és a szar melegtől egyszer csak tényleg megbolondulsz. Ki a hibás, he? Baszott pokol! Ezzel aztán elvagyunk egy? darabig. Ha nem akarunk homok-fölt a kávénkra, tenyerünk sátorával óvjuk két korty között. Majd amikor a rozzant, fél- szemére-vak terepjáróinkkal kirajzunk a semmibe, Dikhed is énekelni kezd a Koránból fennhangon... A délutáni műszak végeztével szorosan Berri nyomában járok. Követem őt apz/M-jába, ahol is a kiselejtezett irodai lemezszekrény polcain, néhai vegyszeres ballonokban érik a sör, és a falak meztelen lányokkal vannak kitapétázva. A lányok kezesbárányok: rózsaszirmukat bontogatják, tárják; mindőjük egy-egy néma felszólító mondat: „Itt a helyetek, fiúk!” Berri állandó meghívását ilyen kivételes alkalmakra tartogatom, mint ez a mai. Módszeresen teletöltöm magam sörrel, hogy' még csak moccanásnyi hely se maradjon holmi pepita álmoknak. Este hétkor amúgy overállosan végignyúlok az ágyamon, hogy tizenegy' órai alvás után újszülött csecsemőként ébredjek a mai napra - a szakállamból párolgó sörszag némiképp ellenpontozza ezt a dévaj déja-vu érzést. A FRISHLER-rel szappanozom magam - de ez már az esti úszás utáni zuhany. Ma egy' távoli olajkútnál jártunk; egész álló nap ástunk, és egy elvágott kábelt toldoztunk - senkit se akarok untatni a részletekkel. A lég negyven fokos volt árnyékban, de árny'ék sehol; a kábelszurok pokla ny'olcvan fokosán fortyogott. Fürdőköpenyemben törökülésben nézem a lebukó napot, ami e pillanatban egy frissen sütött, tüzes vekni. Megszólalásig az anyánk-dagasztotta: a hajnalban a szakajtót a nagyágy dunnája alá dugta, ami még őrizte teste kelesztő melegét, és iskolába menet már vihettük is a pékhez. Ez a kenyér most a sivatag dűnékkel hullámzó horizontján pihen, és azt mondja: „ez az én testem, ez az én vérem, vegyétek és egyétek...” Tiszteld meg hajlékomat, kegyes Olvasó; egy magamfajta mezei aszkétának nincsenek szobatitkai. Egy ízben ugyan szeretkezni próbáltam egy' nagyra nőtt naranccsal - a bimbós kupolát lefejtve, belül a gerezdek közt titkos kis nyílás hívogatott -, de kudarcot vallottam, azt hiszem, én voltam alkalmatlan. Felajánlhatom tábori székemet és gy'ertya-izzós olvasólámpámat, miközben én ágyamra dőlve hű háziállatkám - a karaván alatt lakó tücsök - szokásos esti híradására fülelek. 75
