Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 5. szám - Varga Virág: Betham tornya

másik világ ajtaját, szakasztottam be, ahol az égbolt kék azúrja ragyogott teljes pompában.

Megdöbbentem, mert még mindig varázssújtottan állt a színpompás Kert: smaragd repkények mozdultak fájdalmasan a várfalba fonódva, leveleik mint kicsiny arcok egyszerre fordulva felém, kerti sások susogtak búslakodva, és a lucfenyő égnek emelte tűhegyes pilláit.-Az nem lehet - kiáltottam oda nekik-, hogy álom folyondárja karolja átvág}' földbe gyökereztesse életünk e delej, vagy úgy pergesse csak minden percét napjainknak, mint ki tudata tengerének mélyéről bukkant föl valamicskét, hogy azzal táplálkozzék életen át, hanem emelkedjen ki a zúgó tengerek csapzott hullámai közül a szigete az értelemnek, mi néni a dolog változó alakját mutatná meg, hanem a dolgot magát! - Ahogy befejeztem a beszédet, a Kert hatalmasan fölnyögött, gyökerek csikordultak a göröngyök között, lábra kelt futórózsák riadt parasztlányokként szaladtak a televényen át, a pázsitból fűborított páncélú lovagok léptek elő, megcsonkított, ezeréves fák törzséből szelíd aggastyánok. Szellőrózsákból angyalok röppentek szét, mint kibontott virágok szirmai, felemelkedve az eszmélet magasáig, végigcikázva a börtöntestüket levetett grófi tuják, udvaroncok szélsimított páfrányai, hercegek atlaszcédrusai fölött, az örök fény felé törve.

Otthagytam őket, mint holt bolygótesteket, hogy létüknek maguktól szabjanak körívet ahogy csak tőlük telik, majd Betham pincéjébe utolsóként behatolva még hulló támaszfalak és kövek között lekattintottám a zárat az ott rabosko- dók kezéről. Mikor kiléptem a várból, nem találtam már egyet sem, ki bebocsátásra várt volna uramhoz, mert midőn látták a hatalmas tornyot megdőlni, vágyaikkal együtt szétszéledt a hatalmas bebocsátkozni vágyó tömeg. így magamra maradva kezdtem járni a puszták lankásait, hegyeit, míg a negyedik napon, mint ágáról lehulló levél, ájultam a sivatag porába.

Amikor újra kinyitottam a szemem, egy lassan égő pásztortűz melege csapott arcomba. Vándorló tuaregek találtak meg - otthoni nomádjaim távoli rokonai -, legalábbis erre következtettem ruházatukból, mely kék volt, akárha az égbolt és a tenger. Ereztem, a mellkasomon lévő kötést valamely áldó kéz tisztára cserélte, és egy indigóra festett arcú öregember húzódott egészen közelembe.- Hol szerezted ezt a sebesülést ? - kérdezte a legöregebbik, akinek arcát számtalan ránc redőzte mértékletesre és jóságosra.- A szerelem vágott mellkasomra mindig megújuló sebet...- Csak - felelte lassan -, mint királyi madarat, százpettyes ölyvet útjára tudod engedni ezt az érzést, fog ismét egybeforrni. - Erre félig éberen, félig alva képzeletemben ezerszer is tán szárnyalásra bírtam láncfűzte érzéseimet, egészen addig míg örökre eltűntek az este kihűlő csillagai és égövei közt. Táguló, vak űrbe oldódott fel egykori kedvesem szemének írisze, haja, ajkának legutolsó vonása. így másnapra már összeforrt mellkasom, és ekként indultam Paris felé, felejtve szerelmemet. Bár azóta eltelt vág}' félszázad is, sokakat szerettem, öleltem is, hogy elszámolni nehéz, mégis néha felbukkan bennem a gondolat: életem múlttal iszaposodé tavának fenekén fekszik egykori szerelmem örökké fiatalon - bárhogy feledve is -, immár végzetem szalasztotta mit akkor még idő lett volna fölhozni, akárha eg}' gyöngyhalász talált volna valamely ritka kincset.

58