Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Balogh Robert: Hollandi mártás
Zalán Tibor képeken. Ez is valami. Képaláírás lehettem párszázezer példányban. Anyám úgy fél éve járt orvoshoz. A nyaka fájt, ment reumatológushoz, de nem talált semmit, hát átküldték a pszichiátriára. írtak neki antidepresszánst. Egy szemet bevett, de kába lett tőle, hát hagyta a fenébe. Az is igaz, hogy depressziója sem volt. Már amennyire ezt így meg lehet állapítani. Mindig mesélte, hogy az orvosok küldözgették ide-oda. O meg nem túl nagy hittel, de kullogott, várakozott, ahol kellett, s cipelte az egyre gyűlő papírjait. Hazaérve lepakoltam a hátizsákot, de egyből mutogatnom kellett a bekeretezett oklevelet. Mindenkinek hoztam apró ajándékokat. Olyasmit, amit nálunk még nem árultak, hiába a globalizáció, de itthon nincsen mindenre fizetőképes kereslet. Régen, amikor még KGST hiánygazdasága, és a Varsói Szerződés önfegyelmező ereje vigyázta az országhatárokat, akkor a három napos bécsi útról úgy jöttek haza anyámék, mintha a Holdon jártak volna. Csak egy férfi emigrált a társaságból, a felesége meg ott sírt a buszon a gyerekkel. Miért nem mentek vajon? Mindegy. Jó húsz év múlva én simán lecuccoltam, azt néztem először, mit ehetnék. Anyám alig főzött valamit, egy kis levest. Tényleg fájdalmai lehettek. Szabadkozott, hogy nem így akarta. Délután kettőre kellett a CT vizsgálatra odaérni. Annyira fájt a háta, hogy pár hete már dolgozni sem járt el. Délelőttönként egy idős néninek segített. Inkább társaságot nyújtott, de főzött is, ágyat vetett és vasalt. Ápolónő volt. A rokkant nyugdíj mellé kis aprópénz... A taxi a rendelőig vitt minket. Anyám belém karolt. Többször mondta, milyen büszke rám. Úgy mentünk fel a lépcsőn, egymásba fonódva. Lassan. Még most is érzem a melengető szeptember elejei fényeket. A fák árnyékában a hűvöset. A váróban alig maradt üresen hely, a nénik mellett szatyor, de szereztem egy üresen álló széket. Anyám leültettem, én álltam sorba. Üvöltött a tévé, egy agresszív rajzfilm. Senkit nem érdekelt, csupa öregember, szerintem mindenkit zavart. Szóltam egy nővérnek, aki a távkapcsolóért indult, aztán le is kapcsolta. Egészen csönd lett a váróban, emlékszem a sóhajokra, hogy na végre. Sorba álltam, közben kiderült, ezen a napon legalább egy órát csúszott minden. Leállt a számítógép, sokára sikerült újraindítani, ezért rengeteg beteg nyüzsgött a folyosón. A vidékiek szentségeitek, megy a busz, ki eteti meg az állatokat... Tetszettem a pultos lánynak, látványosan előrébb tette anyám kartonját. Ennyin múlik. így is háromnegyed órát kellett várnia. Addig elszaladtam a 53
