Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 5. szám - Balogh Robert: Hollandi mártás

postára, beugrottam a bankba, megnézni, hogy váltják át a csekkem... Nem készpénzben kaptam a nyereményt, hanem egy csekket. Járt az agyam, biztos fedezetlen. Tisztára úgy éreztem magam, mintha egy filmet néznék. Elmagyarázni a bankos nőnek, mi ez a csekk. O telefonált a főnökének, annak is magyarázni, aki meg tovább irányított a központi bankba, mert csak ott lehetett ilyesmit beváltani. Tehát nem hamis. Ahogy ott szerencsétlenkedett a két bankos nő, anyámra gondoltam. Milyen nyomorultul érezheti magát ott a folyosón. Visszakértem a csekket...

Már nem is emlékszem mindenre. Másfél évvel ezelőtt történt. Valaki még gratulált az utcán, azt mondta, olvasta a hírt a díjról. Még egy kicsit tudtam örülni. Súlytalannak tűnt a baj. Anyámat majdnem kilenc éve műtötték utoljára. De ez nem lehet rák. Azt mondták, öt év után, hogy most már minden rendben. Tehát nem lehet rák! Ilyeneket mondtam. Ez nem az. Akkor jutott eszembe, amikor épp gratuláltak. Hogy ez nem rák. Láttam Anyámon a félelmet. Hálás is, hogy elkísérem. Velem nem lehet annyira félni. Nem engedem félni. Megnevettetem azt, aki mellettem áll. Elintézem, amit lehet. Nem, ez nem lehet rák. Úgy éreztem magam, mintha más életét nézném.

Befutott egy ismerős, taxi helyett ő vitt haza minket. Anyámnak minden döccenés fájt. Fizikai fájdalmat okozott. Nekem még vissza kellett jönnöm késő délután, addigra értékelte ki a doktornő a vizsgálatot. Az ágyig kísértem Anyámat, odakészítettem egy pohár teát, egy fürt szőlőt és indultam vissza a klinikára. Anyám aggodalmaskodott, mi lesz így velem. Nem tudok dolgozni, ha őt kísérgetem vizsgálatokra. Adajd - mondom. Majd éjjel írok. Es különben is, van pénzem. A csekk nem hamis. Es éjjel majd írok. De ez nem az. Ne félj. Ez nem lehet az.

A pultos lány nagyon kedves volt, sürgött-forgott, együtt érzőén nézett rám, lacsit nagyra nőtt a feneke, megnyúlt az arca estére, ettől túlságosan öregnek láttam. Már nem is érdekelt. A borítékot a kezembe vettem, aláírtam, amit kellett, és gyorsan kimentem az udvarra. A CD is egy külön papírborítékban lapult, mellette a szakvélemény, azt átfutottam. A zagyva latin szövegből kiugrottak a magyar kifejezések: szóródott metasztázis gyanúja. Egy harmincmilliméteres és gyöngysor formájában még tucatnyi egy-másfél centis elváltozás a gerincvonalán. Plusz egy kétoldali csigolyaroppanás. Három lépés alatt felfogtam, mi várható. A magam ellenőrzése végett felhívtam az unokaöcsém, aki orvos. Ugyanazt mondta, amit kiéreztem a leletből. Ismételgette, hogy hát, mit mondjon erre. Mit mondjak? Talán. Esetleg. Nagyon-nagyon kicsit. Szóval, ott maradt a levegőben egy hátha. Egy kicsit. Egy „innen szép nyerni” esély maradt. Vagy ezt csak én éreztem bele a beszélgetésbe?

Atyám felhívott, hogy mi újság. Izgult. Nem hazudhattam. A válasz mély csend. Aztán szipogás. Anyám sírt. Nem mélyről feltörő zokogásban tört ki. Csak gyanú. Ezt mondtam. És hogy holnap megyünk tovább. Együtt megyünk, Anyu. Jövök veled. Ahová kell.

54