Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 5. szám - Balogh Robert: Hollandi mártás

lyosult tükrök, rossz matracok, tévék, hűtök között és őrizték a rokonaiknak. Én a fehér ballonos mecénással próbáltam beszélgetni. Feltérképezni, lehet-e közös jövőnk. O a terveit ecsetelte. Fél évre eltűnik az országból. Nem a Zöld- foki-szigeteket emlegette, de valami hasonlót, nem jegyeztem meg. Mondjuk az Indiai-óceán közepén. A tengerparton pálmafák és fehér homok. Hogy oda repül, a házába, és fél évet írni fog. Pár hét múlva felhívott. A Niagara-vízesés- nél járt előző nap a családjával. Aznap az őszi erdőt nézte, a fákat az erkélyről, miként hullnak a levelek. Szívesen elmondtam volna neki valamit, de szerintem tudta. Biztosan látta, mindenki csak lenyúlta a pénzét, a pénzért kereste a társaságát, a pénzéért figyelt rá, s a pénzéért bólogatott neki, amúgy meg lenézték. Vagy fene tudja, lehet, hogy csak én láttam így. Úgy tűnt, őt nem zavarta semmi. Repkedett a kontinensek között. Nézte a Niagarát. Átszelte az Indiai-óceánt vagy az Atlanti-óceánt azért, hogy Közép-Európa szívében áldozzon pénzt az irodalomra. Hát akkor csak szálldosson és éljen boldogul. De ott a körúton, a lomokat őrző emberek között arról üvöltözött a tömegben, hogy a trópusi szigeten, a házában tényleg csak írni fog. Még a telefont is kikapcsolja, se üzlet, se más, csak az írás, mert az szent. Rettegtem, mi lesz, ha felfogják ezek a szerencsétlen lomfelvigvázók, ki jár köztük. Letépik róla a fehér ballonját. Feltépik az ingét, kivágják a szívét, nem a csekkfüzetéért, a hitelkártyáiért, hanem a vaksi tetszelgéséért. De neki volt igaza. Nem történt semmi. Mindig is túl élénk volt a fantáziám, vagy gyáva? Sok mindent ígért még, a felét be is tartotta. Elég jó arány ez mostanság. Egy? megállóban elbúcsúztunk egymástól. Azóta se láttam.

A villamosról felhívtam anvámékat. Apám vette fel a telefont. Anyámat vártam, mert ilyenkor mindig izgulni szokott, és át nem engedné senki másnak a telefonkagylót. Azt mondta Apám:- Anyád fekszik. Nincsen túl jól.

De azért átadta neki a telefont. Anyám örült, a hangjában mégis inkább a fájdalmat hallottam. Egészen más volt ez a hang, mint másfél héttel ezelőtt. Gondoltam, múló gyengeség, elfáradt, holnap jobban lesz, előfordult ez már máskor is. Megígértem, reggel az első vonattal hazaindulok, sietek és koradélután elkísérem az orvoshoz. Együtt töltjük az egész napot.

A barátaimhoz mentem aludni. Ott is örömködtünk. Olyanok ők, mint a családom. Vagy ők a családom. Nem kell kérni, adnak. Hajnali kettőig dumáltunk. Röhögtünk, hogy a vakuktól semmit sem láttam, megértettem a rocksztárok napszemüvegét, mert baromira kellemetlen érzés, ha tíz-húsz vaku egyszerre villan. De azért most én is éreztem valamit. Valamit? Pesti bérház, harmadik emelet. A Pál utcai fiúk a szomszédban ölték meg Nemecseket. Nyitva a konyhaablak, egész éjjel ég a folyosón a villany. Vörösbe hajló vad- szőlőleveleket borzol a szél. Egy ládából nő, mindennap locsolni kell, különben kiszárad...

Plajnalban a vonaton hülyén éreztem magam fekete ingben, fekete zakóban. Mint egy gyászhuszár. Nem maradt más tiszta ruhám, ez is elég izzadt volt. A zakót le sem vehettem, mert leszakadt az akasztója. En meg aztán fel nem varrom! Vásároltam néhány napilapot. Megnéztem magam az előző esti fény52