Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 5. szám - Balogh Robert: Hollandi mártás

plakát a Föld kilencvenhat nációját sorolta fel, amelynek a tagjait kollektiven kitelepítették, elűzték, megfosztották a jogaiktól. A fele Európában élő népcsoport volt. Ezen a rohadt kontinensen talán nem is maradt olyan ország, megye, város, de talán még egy falu sem, ahol nem éreztek ellenállhatatlan vágyat a XX. században arra, hogy marhavagonba zárva ne küldjenek el embereket a pusztába, a mocsárba, egy másik országba, vagy a gázkamrákba, hogy ott dögöljenek meg. Eddig megúsztam. Szerencsém volt?

Amerikai kortársművészeket néztem. Egy hatalmas, nappalinál is tágasabb tükörfalú terem, tele kisebb-nagyobb, s néhány óriás vörös gumilabdával. Kicsit leheveredtem a hűvösben. Nézegettem magam. Mi a szart akarok itt? Mit keresek ebben a nárcista felnőtt-játszóházban? Miért nézzek kiállításokat, ha nem írok róluk? Aliért nézzek előadásokat, ha jegyet kell vennem? Nem éreztem kedvet, hogy a pénztárosnak bizonygassam, hogy Doch, doch ich bin ein echter ungarischer Kritiker! Ha legalább szakmai jegyet adtak volna. Ott a labdák közt, önmagam végtelenbe tükröztetett képmását bámultam. Aztán feltűnt egy teremőrnéni. Szigorú, régi NDK-s arc. Barna köpeny. Gondolom, szerette a generálszószt is. Ilyenekre emlékeztem régről. Krumpli, borsó, rizs és hús, mindegyikre generálszósz.- Nicht berüchren! - szólt rám. Bólintottam, hogy értem, és hatalmasat rúgtam a kétembernyi méretű, vastag falú labdába. Nagyon fájdalmasra sikeredett, elfeledkeztem, hogy csak szandált viseltem. Az öregasszony úgy nézett rám, mint egy többszörös gyerekgyilkosra. Es végig követett, egész a ruhatárig.

Mindig azt terveztem, hogy este beülök valami moziba. Soha nem sikerült elérnem az utolsó előadást. Leragadtam itt-ott. Az egyik környékbeli kocsma előtt nagyobb társaság verődött össze. Középen háttal állt nekem a menyasz- szony. Gondoltam, itt esküvő? A magasvasút alatt, egy ócska kocsmában? Aztán felém fordult a fehérruhás menyasszony. Bajsza volt. A többiek röhögtek, sörrel kínáltak. Nem tudtam, hogy ez egy melegkocsma, vagy legénybú- csú esetleg mindkettő egyszerre... Megint csak azt kérdeztem magamtól, mit keresek itt? Egyre kisebbnek éreztem magam.

Az utolsó nap szerencsére ki tudtam szakadni az örvényből. Összekaptam magam, adtam egy kissé nyögvenyelős rádióinterjút a Deutschland Kultur- nak, felolvastam, válaszoltam, szerepeltem... Utána még éjféltájt elhívtak egy buliba, megígértem, de nem mentem el. Nem akartam felcsípni berlini ösztöndíjas magyar egyetemista lányokat. És össze is kellett még csomagolni. Kora reggel muszáj volt elindulnom, az S-Bahn majd egy óra alatt ért ki Schönefeldre, a régi NDK-s reptérre, ott még be kellett csekkolni, és irány a Berlin feletti ég... A repülőn felszálláskor nem volt szabad fényképezni, de Anyám úgy imádta a Wenders filmet, hát kattintgattam, s nem zuhant le tőle a repülő.

Este már a Nyugatinál sétáltam a hőségtől tikkadozó Budapesten a mecénással, aki a díjat adta. A körúton a járda nagyobb részén lomok, megszállták a környéket mindenféle szegény emberek, cigányok, nem cigányok... Hokedlin ültek az ócska szekrények, csillárok, kopott képkeretek, elhomá51