Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Balogh Robert: Hollandi mártás
ezt a poént elbuktam. O meg értetlenkedve megkérdezte, ki az az Andy Warhol. Bedühödtem. Hát kérem, az egy eszement művész. Volt. Velvet Underground? Nothing?! Otthagytam a vigyorgó amerikai csajt nyalókával a szájában az utcasarkon. Aztán egy percre rá eszembe jutott a lakótelep angolul: building estate. I live in A.W. building estate. Betértem egy foglalt házba, tele volt mindenféle elvadult művészekkel. Azt hittem, squatok már csak Párizsban és New Yorkban léteznek, gondoltam körülnézek. Amúgy kedvesen kérdezgettek, nem mondtam magamról semmit, csak hogy kicsit nézelődnék. Hamar tovább álltam: ócskavasból készült szobrok, nem túl kifejező, szürreális festmények, az emeleten otthonos fűszag... Siettem a kis franciám elé, zárásra oda akartam érni. Még szerencse, hogy benéztem a boltba a kirakaton át, láttam, bizalmasan sutyorgott valakivel, aki átölelte a derekát. Szóval megjött a barátja, említette, hogy ne vegyem komolyan a kettőnk dolgát, de küldhetett volna legalább egy sms-t. Amúgy is legtöbbször, ha nem értettem mit mondott, leírta a laptopomra. írásban kommunikálni elég fárasztó, úgyhogy a lényegre hagyatkoztunk. A testek egyértelmű jeleket adtak. Nagyon nem dühített fel a dolog. Elvégre, miért is? Megcsalt a barátjával? Tehetetlenségemben megfordultam és graffitiket kezdtem fotózni a kapualjban. Pár éve gyűjtöttem az ilyesmit, még írtam is róla néhány helyre. Hamar besötétedett, lehetetlen volt vaku és állvány nélkül fényképezni, beremegett a kezem a hosszú záridők alatt. A csömör elől egy könyvesboltba menekültem. Az eladónő nem egyetemista lány volt, mint minden normális helyen, hanem egy kissé besavanyodott ötvenes, aki felélénkült, amikor a mesekönyveket kezdtem nézegetni. Kérdezte, hány gyerekem van. Kettőt mondtam, hadd örüljön. Egy kisfiú, s egy kislány. Kénytelen voltam néhány könyvet venni. Jó lesz majd a barátaim gyerekeinek. Olyat választottam, amelyben kevés a szöveg. Vettem egy kacsásat és egy nyúlását. Az egyikben a kacsa úszni tanult, a másikban az anyanyúl meg a kisnyúl egymással versengve mutogatták a másiknak, mennyire szeretik őt.{lapszéli jegyzet: Egész a Holdig oldalszámmal + a Karácsonyi részhez is utalás s mindkét helyről vissza is} A kiscsávók mindig megkajolják az ilyet. Hát még az anyák, biztos a siker. Nem gondoltam, hogy egyszer át fogom dolgozni ezt a mesét. Teljesen rám esteledett, egy nyüzsgő téren ültem le valahol a régi Nyugat- Berlinben, közel a Zoogartenhez. Azt éreztem, hogy itt el lehetne veszni. Nagyon kiürültem. Elhagyott minden erőm. Azt éreztem, érdemes felülni az emeletes buszokra és csak úgy menni, ameddig tetszik. Ameddig nem szállítanak le. Aztán fogni egy másikat és... amíg meg nem unom. Utána csak úgy lenni. Megszerettem ezt a betegesen magányos kószálást. Megismerkedhet- tem volna magányosan korzózó turistalányokkal a Museum Insel-en, csatlakozhattam volna egy csoporthoz... Nehéz mit kezdeni a céltalansággal. Plá- rom napot egyedül töltöttem. Kikapcsoltam a telefonom, nem hallgattam zenét, a laptopot sem használtam. Jöttem-mentem, nézelődtem. Találtam egy' installációt, ahol egy kitömött farkascsorda rohant fejjel az üvegfalnak, s hullottak alá a nyomorult dögök. Egy museumshop-ban vásároltam hal formájú, színes tollakat. Találtam egy nagy kiállítást az európai kitelepítettekről. Egy 50
