Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 5. szám - Balogh Robert: Hollandi mártás

múlik. Kezdtem örülni, hogy kihagytam. Ha aznap nem vagyok annyira mélyen, a levele alapján simán haza tudtam volna cipelni. Reggel pedig mihamarabb igyekeztem volna lerázni. Lágy tojás, pirítós, kis tea, lekvár és mehet a dolgára. Hát kivel szerettem volna enni a berlini, aranyfüstös Buddha étteremben? Még abba a koszos kis pizzázóba sem vinném a Hackescher Markt mögé. Mert az is jó hely. Nem lehetett leülni, ezért mindenki kézzel evett az olajos tésztától foltos papírdobozból. Majdnem csupa turista. Egy csomó amerikai kölyök. Röhögtek mindenen, közben falták a forró lepényt, kólát ittak hozzá. Hangosak voltak és vadak. Önfeledtnek tűnt ez a világ. Még soha nem hallottam olaszokat németül beszélni, talán az oroszok német akcentusánál is nevetségesebb. A francia akcentussal kevert német annyira szánalmas, szinte érthetetlen, illetve nekem nem nagyon sikerült, pedig volt alkalmam gyakorolni. Pizza-szeleteket cseréltünk úgy este tíz felé egy kis franciával, aki ahogy invitáltam, fel is jött hozzám. Mohón evett, hevert az ágyamon egy tábla csoki, egy üveg vörösbor is akadt. Beszélgetni próbáltunk, viccelődtem, alapítsuk meg a francia-magyar baráti társaságot. De az alapító okirat elkészítéséhez túl sötétnek bizonyult a szobám. Verbális poén híján megcsókoltam. Akkor tűnt fel a pirsing a nyelvében. Orálisan fixált nő volt. Mi másra alkalmas az a kis darab orvosi fém? Villámhárítónak? Azt mondta huszonhárom éves, reggel kinézett vagy harmincnak.

Nekem túl vad volt ez a környék. A meleg-, és a művésznegyed határa. Éjjel hemzsegtek a fiatal, felpolcolt mellű kurvák, le-leszólítottak, hogy szeret- nék-e velük bumsenelni. Soha nem voltam nálamnál magasabb nővel, gondolkodtam, hogy érdemes lenne-e kipróbálni. Néhány szögletesebb alakú is álldogált az út szélén. Transzvesztita lehetett. Nem esett nehezemre nemet mondani, pedig némelyikük finomnak tűnt. Alihoz képest, hogy egy belvárosi, útszéli prosti... Inkább sajnálatot váltottak ki belőlem. Szép sorban meg kellett volna őket dugni — szólal meg eg}? barátom hangja a fejemben. A kelet-berlini Staatsoperben látott Bob Wilson rendezte Schönberg opera helyáraiból, és a többi színházjegyből futotta volna legalább napi kettőre. Esténként megelégedtem a francia lánnyal. A szülei Lyonban lehettek takácsok, ő sem tudta, miért német egyetemre járt, s miért dolgozott épp egy márkás ruhaüzletben.

Az egyik külvárosi színházban, amikor harmadik este mentem, megismertek a jegyszedők. Otthon éreztem magam a színházban. A tévében több előadásukat láttam, és ott élőben egy olyan Platonov első felvonást, hogy kezdtem elhinni, így érdemes lenne megdögleni, egészen megmámorosított a pőre betonháttér. Nem is értettem, hol vagyok. Ezt, és néhány félig-meddig katar- tikus állapotot leszámítva, jelentéktelennek éreztem magam a városban. Kis semminek. Nem köszöntek rám az utcán. Ha mosolyogtam ugyan visszamosolyogtak, de maguktól semmit nem csináltak. Azért otthon, még egy idegen városban is akad valaki, aki megismert. Berlinben egy hétig róhattam az utcákat és még egy kutya sem szimatolta meg a nadrágszáramat.

Mindig máshol ettem. Hol indiai étteremben. Hol ausztrál cukrászdában. Indonéz gyorsbüfében. Szerettem az utcán, egy-egy teraszon ebédelni. Elücsörögtem a bambuszfotelben, valami furcsa, édeskés, csípős leves fogyasztása közben elnézegettem a nőket, majd rizsgombócokat rendeltem és wokban

48