Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 4. szám - Sümegi György: Zsögödi Nagy Imre vándorkiállítása
a SÜMEGI GYÖRGY Zsögödi Nagy Imre vándorkiállítása A 20. századi romániai/erdélyi képzőművészet-történet emblematikussá növesztett, már életében legendássá emelt festőjének munkásságát nagy kiállítás ismertette Kaposváron (Vaszary Képtér, 2008. 01. 22-03. 09.) és további magyarországi helyszíneken (pl. Makón, de tervezik Tiszaújvárosban, Cegléden és Miskolcon is bemutatni). A vándor-tárlat létrehozói, kitalálói, Zsögödi Nagy Imre magyarországi recepciójának szeretnének javítani, újra fölfedeztetése fontos lehetőségének, megragadható alkalmának tervezhették a tárlatot. Ugyanis önálló egyéni kiállítása Magyarországon legutóbb, még a festő életében a Magyar Nemzeti Galériában volt (1976). A Népszabadság akkori hivatalos párt-kritikáját Galambos Lajos tollából (Csíkzsögödi képek. 1976. 02. 27.) keserű szájízzel vette tudomásul az idős alkotó. Van tehát kiküszöbölni való csorba. A Csíkszeredái szervezők motivációi sorában, ha nem is szerepelt a Kádár-rendszerben Budapestről osztott seb, azt mi ma bízvást odaérthetjük. A bemutató meggyőző, az alkotó teljes fölkészültségében, mindegyik műfajával reprezentatív módon jelenik meg. A testvérvárosi kapcsolatban (Kaposvár és Csíkszereda testvérvárosok) létrejött bemutatóhoz a fogadó város intézménye még egy magyarázó bővítményt is hozzáragasztott, így: „Székely festőművész”. Ez pedig valószínűleg elsősorban a promócióban, a kulturális fogyasztóhoz való közelítésben lehet fontos. A leghitelesebb nyilatkozó, Tamási Áron írta Nagt7 Imréről: „Szívem szerint és legjobban azt szeretném címül írni, hogy ’székely festő’. Számomra ez volna a legegyszerűbb és a legbensőbb utalás arra, amit emberileg is mondani akarok. Sajnos, vannak megjelölések és kifejezések, amelyeket többen többféleképpen értenek. Ilyen az is például, ha valakit ’székely festő’-nek, vagy ’székely író’-nak jelölnek meg. Nem azt értik alatta, amit én. Inkább valami jóindulatú, de nem nagyigényű szellemi provincializmust sejtetnek mögötte, míg én a festői vagy írói művészeten túl egyszerűen azt a többletet jelölöm ezzel, amely az egyetemesség mellett is különleges jelentőséget és figyelmet érdemel. Most, Nag)' Imrével kapcsolatban, olyanformán kerültem el tehát a ’székel}'’ jelzőt, ahogy például a I largita feletti viharral vagy napfénnyel tenném. Az is csak úgy székely éppen, ahogy Nagy Imre” (kiemelések Tamási Árontól). Tamási Áron így zárja le gondolatsorát 1937-ben: „akire rámutathatok most, az emberben és székelyben egyaránt fajtám”. A kiállítás kaposvári prezentálni, befogadói pedig éppen erre a „festészetében mennyire székelyre” próbáltak plusz hangsúlyt tenni az epitheton or- nans-szal. Vagy talán így még pontosabb: az érdeklődést Nagy Imre művészete iránt fölkelteni. Persze a kiállítást küldő fél is számol a befogadó közeggel, mert az erre az alkalomra kiadott könyv címében (A mi Nagy Imrénk) pedig azt egyértelműsíti, hogy Kaposvárnak van egy másik Nűg)i Imréje, aki sorsával, történelmi küldetésével az egyetemes magyarság és az 1956-os forradalom szimbólumává vált. Vagyis szélesebb körben ismert, mint a festő Nag}' Imre. 60
