Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 4. szám - Sümegi György: Zsögödi Nagy Imre vándorkiállítása

Felületesen azt gondolhatnánk persze, hogy a mártír miniszterelnököt és az ő szülővárosától több mint hétszáz kilométerrel keletebbre, Csíkban életművet építő festőt még véletlenül sem lehet összetéveszteni. Pedig erre is van példa. Az Erdélyi Helikon elveszettnek hitt, ám 1985-ben a Petőfi Irodalmi múzeum által megvásárolt íróportrék kiadványa címeként ezt írtam: „Nagy Imre grafikái”. A .Múzsák Kiadó igazgatója, Nemes Iván behívatott és azt mondta, hogy ilyen cím nem lehet, mert Nagy Imre nem csinált grafikákat. 1986-ban én ezt a mondatot nem cenzurális tiltásnak, hanem nagyon is jóindulatú, segítőkész pontosításnak éreztem. Am toldalékával, a szervesült elő- néwel már nem okozhatott problémát a másik neve: Erdélyi Helikon - Zsögödi Nag)> Imre grafikái. Ha a Csíkszeredából küldött Zsögödi Nagy Imre kiállítás előállítói ezt így nem is gondolták végig, címadásukban mégis ott van ez a felismerés. Ezért beszélnek ő, a „mi Nagy Imrénk”-ről, aki nem más, mint Zsögödi Nagy Imre, a festő.

A festő életműve a 20. századi erdélyi/romániai magyar képzőművészet meghatározó, sőt megkerülhetetlen értéke. Több erős szálon kötődik a magyarországi művészet-történethez. Budapesti és kecskeméti tanulóéveit (Képzőművészeti Főiskola, Kecskeméti Művésztelep: 1917-1924) tekinthetjük művészi munkálkodásához az alap-iskolának, kiegészítve ezt a néhány nagybányai nyárral, ottani felső-stúdiumokkal (1924-26). Életműve rajzi megalapozása és a sokszorosított grafikai működése (rézkarcok és fametszetek készítése) is jobbára erre az időszakra esik.

A kaposvári tárlat általános tanulságaként fogalmazható meg - képzőművészekkel is konzultálva és egyetértve — az a tétel, hogy izgalmas, festői feszültséggel teli kompozíciók alkotója, a színeket expresszíwé fokozó első alkotói periódusában, amikor állapot-képleteket, telített színekkel megformált alkotásokat tud kínálni művein. Az 1920-as évekből származó önarcképei a személyiség belső vívódásait, bizonytalanságait lélektanilag is hitelesen jelzik. A Szüleim című kompozíció csöndes nosztalgiájában, az Édesanya szeretetteljes, telített színvilágú, plasztikus megformáltsága vagy a nagybányai fogan- tatású művek (pl. Cigánylány) színfeszültsége egy drámai hangolásé, a lényeget vizuálisan megjeleníteni képes alkotót, pálya-lehetőséget előlegeznek. Am talán éppen végleges hazatelepedésével, azzal, hogy beleveti magát kis gazdasága hétköznapjaiba és a méhészkedésbe, kikerül a generációs szakmai együttgondolkodás, a jótékony egymásra hatás felhajtóerejéből.

Az 1926 tavaszán aradi kiállításához segítőül megnyerendő Franyó Zoltánnak a „Nem ismerem a képeit” kijelentésére mondja: „Viszont ismeri a pesti Szőnyi István vagy Aba Novák munkáit, amelyekből a Genius-ban is közölt. Az enyémek legalább olyan jók, ha nem jobbak”. Maliciózusan hozzátehetjük - akkor még talán, de már nem sokáig. Vállaltan lesz magányos, ami az első világháborút lezáró békekötésnek, az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlásának, a Román Királyságba nemzetiségiként kerülés kényszerének szinte egyenes következménye. Magára utáltán öntörvényűvé válik, a „remeteművészek” egyike lesz. Az e fogalmat bevezető Vásárhelyi Z. Emil róluk állapítja meg találóan 1934-ben: „önmagukban és odújukba húzódva kínos gonddal különülnek el Erdély elszórt városaiban”.

61