Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 4. szám - Kiss Gy. Csaba: Zvonimir Mrkonjić - Stanislav Štepka
képviselői átadják a hatalmat, s ezt kívánta szintén a nyugalmat és stabilitást minden elé helyező nagy világ. így volt-e, hogy történt, talán majd az utánunk következő nemzedékek fogják pontosan megtudni. Arról valószínűleg egyformán gondolkozunk Adam Miehnikkel, a történelmi esszé lengyel mesterével, hogy hiábavaló igyekezetnek tekintjük mindama próbálkozásokat, amelyek fennen hirdetik, hogy a múltat végképp el kell törülni. Nem lehet. A történelem vissza szokott vágni. Az elmulasztott számadások megterhelik a jövőt. Stanislav Stepka Szlovákiában évtizedek óta fogalom a Radosnai Naiv Színház. Ennek a különös, népszínművek mintáiból, az egykori falusi színjátszás hagyományából teremtett, már-már avangard drámai műfajnak a megteremtője, szövegírója és vezető színésze szlovák kortársam. Évtizedek óta az egyik legtöbbet játszott színpadi szerző. A kommunizmus idején hosszú ideig alig tűrték amatőr együttesét. Talán akkoriban segítette az valamelyest, hogy szinte beskatulyázhatatlan volt, amit a radosnaiak csináltak. Szórakoztató kabaré, sok szellemes párbeszéddel, élve a helyzetkomikum megannyi lehetőségével; s mindezt a háború előtti falusi színjátszók kissé esetlen modorában, gazdag nyelvjárási ízekkel adták elő. Jól érezték a határokat, nem kívántak szlovák Göre Gáborokat a színpadra állítani, játékuk egyszerre akart naiv maradni és túllépni ezen. A naivság volt az ő görbe tükrüknek egyfajta kerete. Sikerüket az is magyarázza, hogy a hirtelen metropolissá duzzadt Pozsony szlovák lakóinak nagy része első generációs városlakó. A XX. századi szlovák lét abszurditásaival tehát egy triviális műfaj, a népszínmű segítségével szembesítette Stanislav Stepka a kortársait. Napjaink egyik szlovák irodalomtörténésze posztmodern jegyeket vél fölfedezni első színpadi játékaiban, melyek ma már a szlovák drámairodalom klasszikus darabjainak számítanak. Nehezen akarom elhinni, hogy több mint három évtizede van annak, hogy először találkoztunk. Nem tudnám hirtelenjében megmondani, Pozsonyban vagy Pesten. Én a magyar, ő pedig a szlovák pedagóguslapnak volt az újságírója. Szokásban volt a két szerkesztőség között a munkatársak kölcsönös tapasztalatcseréje, ami iskolalátogatásokat, vidéki körutat jelentett. Nálunk én voltam a kísérője, nekem kellett összeállítanom a programját. Mosolygós szemű, mindenre kíváncsi, szellemes kollégát ismertem személyében, akivel nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Figyelt mindenütt, jegyzetelt, érezhetően ismerte az iskolai gyakorlatot (maga is évekig tanított), érdekelte Magyarország, a fővárosi kulturális események, a vidéki élet, a hazai szlovákság oktatásügye. Elküldte Pozsonyból a cikkét, melyben magyarországi tapasztalatairól írt. Lendületes, jól szerkesztett beszámolójából annyi maradt meg bennem, hogy sokkal otthonosabban érezte magát vidéki, mint budapesti környezetben. A pozsonyi szerkesztőségben a bemutatkozáskor azután kiderült, a szlovák kollégák közül senki sem született hazája fővárosában. I Iivatali kocsival jártuk 55
