Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 4. szám - Kiss Gy. Csaba: Zvonimir Mrkonjić - Stanislav Štepka

együtt Szlovákia északi-nyugati szeletét, eljutottam a híres Radosnára is, a Pöstyéntől keletre található, dombon ülő faluba, melynek kastélyában (a nyit- rai püspök volt a gazdája) gyakran időzött annak idején Pázmány Péter. Megismerhettem Stepka színésztársait is, a falusi asszonyt, aki már a háború előtti műkedvelők között is játszott, meg a többi, velünk egykorú fiatalt, együttesének tagjait. A borozó-szalonnasütő esti mulatság a szlovák nyelvet leszámítva olyan volt, mint nálunk. Megtiszteltetésnek vettem, hogy nagyszombati bemutatójuk alkalmából módom volt kisegíteni az együttest egy ruhadarabbal. Az öltözőben derült ki, hogy hiányos a szegényes ruhatár. A mindenható főnök félrehívott a művelődési ház folyosóján, kissé aggódva kérdezte, nem tudnád, öregem, kölcsönözni az előadásra a pizsamafölsődet. így azután a játék végén kirobbanó tapsból egy kicsit, egészen kicsit a magaménak éreztem.

Első korszakuk talán legfontosabb repertoár darabját, a Jánosikot mutatták be akkor Pázmány Péter egykori érseki székvárosában. Ebben a színjátékban a szlovákok nemzeti panteonjának híres betyárja nem akarja vállalni hősi küldetését, inkább szeretne otthon maradni a falujában. Korszerű elméleteken fölnőtt kritikusok azt mondanák, ez a nemzeti mítosz dekonstrukciója. Ugyanakkor ez a parasztlegény itt az örök szlovák típus egyik inkarnációja.

Nézem Stepka barátom fotóját tavaly megjelent új novelláskötetének a borítóján. Kicsit teltebb az arca, valamivel kevesebb elől a haja, mint annak idején. De mosolyog most is. A Tízparancsolatra szabott történetei (erre utal a magyarra lefordíthatatlan cím) a mai szlovák hétköznapokról készített pillanatfölvételek. Ironikus, keserédes rajzok. Esendő mivoltunk bemutatása közben az elbeszélő egyszerre korhol és föl is ment bennünket.

Kettős portré

56