Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 4. szám - B. Müller Márta: New York, New York
élőkének, nehogy véletlenül rácsöppenjen az ingemre vagy a pólómra a mustár, a kolbász vagy az uborka leve. Ha pólóban vagyok, akkor általában annak a nyakába tűröm bele a kockás konyharuhát a keskenyebbik végénél - mert mindig téglalap alakú konyharuhát hordok magamnál, sohasem négyzet alakút, mert az nem elég hosszú, nem ér végig, könnyen leehetném akkor az ingem vagy a pólóm alját, ami kilógna alóla; ha ing van rajtam, akkor begombolom majdnem végig, pontosabban csak a legfelső gombot hagyom nyitva, hogy tudjam betűrni a kockás konyharuhát, de ha elég bő az ing nyaka, és begombolva is be tudom tűrni, akkor inkább végig begombolom, nehogy véletlenül pont evés közben csússzon ki a kockás konyharuha, mert ahogy magamat ismerem, biztos leenném magamat. Behelyezem tehát a kockás konyharuhát, de csak miután visszacsuktam a hetvenes évekből hátramaradt fekete diplomatatáskám fedelét, és persze mielőtt visszatenném a tálcát, mert amilyen szerencsém van, biztos belelógna a sarka a mustárba, mielőtt a nyakamba tenném, és akkor az egész nem ér semmit, hiába volt az egész fáradozásom. Szóval visszahelyezem a dupla papírtálcát, a három szelet kenyeret a hetvenes évekből hátramaradt fekete diplomatáskám fedelére, miután szépen a nyakamba igazgattam a téglalap alakú kockás konyharuhát. A kenyeret igyekszem úgy helyezni, hogy ne kelljen nagyon nagy karmozdulattal átnyúlnom a kolbász fölött, ha törni akarok belőle. A tálcát úgy fordítom, hogy a dupla papírtálca hosszabbik oldala és két kolbász párhuzamosan álljon a hetvenes évekből hátramaradt fekete diplomatatáska hosszabbik oldalával, ahogy tartom. Az uborka is párhuzamosan áll a tálca szélén, a mustár pedig a tálca tőlem távolabb eső bal sarkában. A hentes eleinte úgy tette a mustárt, hogy a két kolbász közé esett, de szóltam neki, hogy a tálca sarkába tegye, az uborka meg lehetőleg ne érjen bele, mert nem szeretem, ha az uborka mustáros lesz. (Itt jegyzem meg, hogy külön felvételt érdemelne, ahogy átkelek a zebrán, bal kezemben a hetvenes évekből hátramaradt diplomatatáskával, felfelé tartott jobb tenyeremen pedig a tálcával egyensúlyozva.) Szóval párhuzamos a hetvenes évekből hátramaradt fekete diplomatatáska szélével a tálca, a két kolbász és az uborka, elérhető a maradék szalvétán a kenyér, mert ami esetleg zsíros lett a kolbásztól, miközben elővettem a kockás konyharuhát, azt természetesen leveszem, összegyűrve magam mellé teszem, ha nem fúj a szél, mert ha fúj, akkor ideiglenesen - a zsíros felével befelé gyűrve - a bal lábam alá rejtem, s mikor fölállok, a dupla tálcával együtt beledobom a kukába. Miután mindezzel így megvagyok, és a zsíros szalvétagombóc is a talpam alá került, jelentőségteljesen körülnézek. Persze, csak úgy teszek, mintha körülnéznék, mert igazából csak a kéregető csonka lábú, görbe hátú fiú tekintetére vagyok kíváncsi. Mert amikor beleharapok a kolbászba, roppan a bőre a fogam alatt, alig észrevehető kis piros pötty vagy csík jelenik meg a szám sarkában, attól függően, hogy éppen milyen meleg és milyen zsíros a kolbász, elkezdem lassan, kimérten rágni, aztán amikor félig-meddig összerágtam, beleharapok az uborkába, majd török hozzá egy kis kenyeret, és azzal együtt is alaposan összerágom az első falatot, tehát még mielőtt az első falat leérne a torkomon, kiváló perifériás látásomat latba vetve figyelem a kísérleti alany arcát. Már az első falat után, a kísérleti alany tekintetéből, az 33
