Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 4. szám - B. Müller Márta: New York, New York

ádámcsutkája helyzetéből tudom, hogy mi lesz a teendőm a végén, de ettől függetlenül változatlan tempóban folytatom az evést, amíg tart az első kolbász. Leharapok egy falat kolbászt, nagyjából összerágom, beleharapok az uborkába, azzal együtt is rágom, török egy kis kenyeret, és azzal együtt aztán jó alaposan összerágom. Egy kolbász szinte mindig hét falatból áll, s ha jól sac- colom, akkor az egész művelet, attól számítva, hogy leülök a lépcsőre, előveszem a kockás konyharuhát és megeszem az első szál kolbászt, nagyjából húsz percig tart. Persze, lehet több is, sok tényezőtől függ, mindenesetre ennél rövidebb ideig soha. Az ötödik-hatodik falatnál már közeleg az igazság pillanata. Figyelem a kísérleti alany ádámcsutkáját. Ha mozdulatlan, ha a szokásos segítsenek, segítsenek kántálásra mozdul csak néha, mikor elmegy mellette valaki, de felém se néz, mintha ott se lennék, akkor levonom a következtetést, és ugyanolyan tempóban, mint az elsőt, elfogyasztom a második kolbászt is a maradék fél uborkával és a másfél szelet kenyérrel, mert már olyan tökélyre fejlesztettem a technikámat, hogy szinte hajszálpontosan a fele marad az uborkának, a kenyérnek egyaránt. Ám ha a második falathoz érve, mi több, mielőtt nekiállnék enni, már látom, ahogy le-föl jár az ádámcsutkája, velem együtt eszik szinte, nyakát előrenyújtva nyel, és szemében kigyúl az az irigykedőn sóvárgó, s talán gonosz szikra, akkor szintén elfogyasztom a másik szál kolbászt. De ha azt veszem észre, hogy a kísérleti alany lopva rám-rám pillant, igyekszik visszatartani, hogy ádámcsutkája akkorát ugorjon, amekkorát a szájában összegyűlt nyálmennyiség megkívánna, s tekintetében csak a mérhetetlen szomorúságot látom, akkor úgy teszek, mint aki jóllakott, már nem időzök olyan sokat, mint amikor mind a két szál kolbászt megettem, hanem gondosan félreteszem bal kéz felől a dupla papírtálcát, kiveszem a nyakamból a kockás konyharuhát, kicsit kirázom, gondosan összehajtogatom, majd felnyitom a hetvenes évekből hátramaradt diplomatatáskámat, visszacsukom, és felállók. Arra mindig gondosan ügyelek, hogy éppen ne jöjjön senki, és egy óvatlan pillanatban otthagyom a lépcsőn a tálcát, mintha csak hanyagságból ottfelejtettem volna, esetleg nyújtózok is egyet, aztán mint aki jól végezte dolgát, ruganyos léptekkel elindulok a tizennyolcas villamos sínpárja mentén. Mielőtt átkelnék az ötvcnkilences és a hatvanegyes sínpárjain, s az Attila utat keresztezve a Vérmező felé indulnék, óvatosan hátrapillantok, mintha csak egy ismerős vagy egy csinos nő után kapnám hátra a fejemet. Ilyenkorra már a kolbász utolsó harmadánál tart szinte minden helyszínen minden kísérleti alany, ahogy most ez a fiú is itt a Moszkva téren, a kenyérből szinte egy falat sincsen, az uborkából még egy fél ujjpercnyire való talán, de azt már nem is látom tisztán, mert átmentem a síneken, a Vérmező felé tartok, ahol majd lehevere- dek a kedvenc padomra, a fejem alá teszem hetvenes évekből hátramaradt fekete diplomatatáskámat, és alszom egy jót evés után, s ha majd fölébredtem, kiteszem magam elé a földre, de úgy, hogy az a rekesze legyen alul, amelyben a kockás konyharuha van, felül csak a versek látsszanak, melyeket elvitelre szánok, aztán elkezdem szavalni éppen soros költőm verseit. Általában időrendben haladok az életműben, de mindig a hangulatomtól függ, hogy teljes kötetnyit vagy válogatást szavalok-e. Ma éppen Nagy Lászlón van a sor, és azt hiszem, válogatást szavalok, de a műfordításaiból is beveszek néhányat.

34