Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 4. szám - B. Müller Márta: New York, New York
tudta, nekem sokkal nagyobb szenvedést okoz azzal, ha életben hagy. Ezt persze nem mondta el a vallomásában, csak a pillantásával éreztette az első tárgyaláson. Egyértelműen. Úgy látszik, mégis tévedett. Most, mikor nyugodt szívvel itt hagyom egyik-másik kedvenc ruhámat a szekrényben, azzal, hogy úgysem vihetek magammal mindent, amit szeretnék, az jár a fejemben, hogy talán mégiscsak van valami rendezőelv a dolgok mélyén, semmi sem történik véletlen, utólag mindenről behizonyosodik, hogy volt valami értelme. Ki tudja. Talán nekem is boldog nagymamaként kell leélni életem hátralévő részét. Boldog, független, fiatalos nagyiként. Akinek utána fordulnak a férfiak. Ezen mosolyognom kell, s közben lassan behúzom a cipzárt a bőröndön. Az igazság pillanata Az utóbbi időben új szokást vettem föl: mielőtt elfoglalom megszokott helyemet a Vérmezőn, tesztelem a koldusokat a Moszkva téren. Mindennap bemegyek a Fény utca sarkán a henteshez, veszek egy pár kolbászt, mustárral, kenyérrel, és kiülök vele a térre. Ma épp a csonkolt lábú, görbe hátú, húsz év körüli, barna bőrű kéregető fiú elé, a Postapalota előtti lépcsőre. Módszeresen dolgozom. Elhelyezkedek, de úgy, hogy elférjenek mellettem a lépcsőn föl-le közlekedő járókelők, és én is kényelmesen tudjak falatozni. Térdemre teszem a hetvenes évekből hátramaradt fekete diplomatatáskámat, rá a dupla papírtálcát, mert mindig duplát kérek, mondván, hogy sokáig tart, amíg a két pár kolbászt megeszem, nehogy evés közben véletlenül átüssön a papír, és zsíros legyen a nadrágom vág}' akár a hetvenes évekből hátramaradt fekete diplomata- táskám. Általában három szelet kenyeret, egy nagyobb savanyú uborkát és dupla adag mustárt kérek mellé. Sokak szerint nem illik össze a mustár meg a savanyú uborka, én erre azt mondom, ízlés dolga. A kolbász nagyjából húsz és harminc deka között szokott lenni, igyekszem mindig úgy kérni, hogy nagyjából egyforma méretű legyen, ez azért fontos, mert ha az egyik sokkal kisebb, akkor nem tudom végrehajtani a kísérletet. Térdemre teszem tehát a hetvenes évekből hátramaradt fekete diplomata- táskámat, rá a dupla papírtálcát, mert mindig forró a kolbász, égetné a lábamat. Általában eltévesztem a sorrendet, mert először a táskára teszem a dupla papírtálcát, ahelyett, hogy mielőtt leülnék, mindjárt elővenném a kockás konyharuhát a diplomatatáskából, ezért egy pillanatra, pontosabban amíg kinyitom a diplomatatáskát és előveszem a kockás konyharuhát, a dupla papírtálcát le kell tennem a földre, vagyis magam mellé a lépcsőre. Ilyenkor általában az egyik papírszalvétám is használhatatlanná válik. Adert a kenyeret nem a földre, vagyis a lépcsőre teszem, hanem a három papírszalvétával együtt a kolbász tetejére, így persze óhatatlanul zsíros lesz tőle az alsó szalvéta. Van úgy, hogy a másodikon is átüt, a harmadikon viszont soha, annyi időt azért sosem hagyok neki. Szóval előveszem a kockás konyharuhát a hetvenes évekből hátramaradt fekete diplomatatáskámból, és szépen a nyakamba teszem 32
