Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 4. szám - B. Müller Márta: New York, New York

állandóan ott lakott: pesti képzőművész, rendes ember, igaz, kicsit lökött, de néha átmentünk hozzá. Azt mondta, végre rátalált az élet értelmére, és most itt a tanyasi magányában akarja megrajzolni. Bólogattunk neki. Egészen elvont rajzai voltak, némelyik ijesztően nyugtalanító hangulatot árasztott. Ez a férfi kísért bennünket néha a sétánkon, $ közben beszélt, beszélt megállás nélkül, hogy milyen jó itt neki, el se hisszük, mennyire nem hiányzik neki a városi nyüzsgés, az a sok ember, s hogy ő milyen jól megvan itt a madarak, őzek, nyulak és rókák között. Előadta megfigyeléseit, hogy ha erről hozza a szél a felhőket, akkor nagy zivatar lesz, ha amarról, akkor meg alig esik majd valami, aztán áttért a paradicsomültetvényére, hogy az milyen finom, amit ő termel, okvetlenül kóstoljuk meg, ha beérik.

A fürdőszobai nagytükör előtt állva nézem vértelen ajkamat. Behunyom a szemem a látványtól. Vizet engedek, megmosom az arcomat. Kibújok a hálóingemből. Mégis inkább zuhanyozok. Furcsa tudomásul venni, hogy ez a test én vagyok. Mikor nem látom így szemtől-szemben magam, nem zavar, hogy van testem, pontosabban el se hatol a tudatomig, nem foglalkozom vele, egész más foglalkoztat. De így, most, ahogy meglátom magam, rögtön felébred bennem a vágy. Talán ez is az életben maradás jele, hogy az eleven hús követeli a magáét, elvárja, hogy ha pillanatokra is, de betöltse valami azt a hatalmas hiányt, azt a tapintható űrt, amit ideig-óráig feledtet csak egy műfarok. Többet is tartottunk a lakásban, hogy bárhol elő lehessen venni, ne kelljen keresgélni, ha szükség lenne rá. Kihúzom a fiókot. A tükör előtt állok. Lassan gombolom ki a hálóingemet, mintha húznám az időt magammal, magam előtt. Magamat akarom ámítani? Minek? Kibújok a hálóingemből, és borzalmasnak találom a testemet. Sovány vagyok. A mellem is lefogyott. Alig van szinte. Mit várok. Hatvanhárom évesen. Egyedül. Mit szórakozok itt. Kettes fokozatra kell kapcsolni azt az átkozott vibrátort, és az majd megteszi a magáét, mi a fenét játszok itt, mint egy tinédzser lány.

Lassan be kellene pakolnom abba a bőröndbe. Gépiesen nekilátok, és megint elkezd motoszkálni bennem az a fura érzés, amelyet tényleg csak kíváncsisággal vegyes izgalomnak mondhatnék, ha meg kéne neveznem; pedig az életösztön lehet. Biztos, hogy- az életben maradás ösztöne tart még felszínen. Mert ha nincs kíváncsiság, érdektelen az élet. Ha nem vonz az új, akkor már megette a fene. Akkor már végképp elvesztél. De a bőrönd látványba valahogy mégiscsak felcsigáz, mindig is ezt éreztem, ha lekerült a polcról a kerekes nagybőrönd. Most, hogy sikerült nevén neveznem az érzést, egész vidáman látok hozzá a csomagoláshoz, mintha nem mardosna a lelkiismeret, hogy' jogtalanul vagyok életben, hogy nekem is pusztulnom kellett volna, csak nem talált célba a többi golyó; pedig egyértelműen kiderült, hogy nem engem akartak lelőni. Rögtön bevallotta a férfi, mikor elkapták: egész életében üldözte a szerelme, külföldre menekült, hogy felejtsen. Féléve tért haza, és első dolga volt kinyomozni, hogy mi lett a szerelmével, és amikor megtudta, még a gondolatától is irtózott, hogy' velem van. Figy'elt és figyeltetett bennünket. Ott a tanyán is. Tudta, hogy7 nem ússza meg büntetlenül a gyilkosságot, mégis muszáj volt megtennie, és meg is tette. Engem szándékosan nem ölt meg. Azt is

31