Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 4. szám - B. Müller Márta: New York, New York
tőnek, tudták-e a szomszédok, hogy nem csak baráti viszony van közöttük, és a többi? Ezt? Úgy érzem magam, mint akit akarata ellenére tartanak életben. Hazudnék, ha azt mondanám, a kíváncsiságnak a legapróbb szikrája sincsen meg bennem, mert ha így lenne, akkor bizonyára nem élnék. Valami itt tart még, és azt hiszem, az a szikrányi kíváncsiság lehet csupán. Az előbb elképzeltem, milyen lesz majd kézbe venni az unokámat. Még kimondani is furcsa. Az unokámat. Izlelgetem-morzsolgatom a szót a tükör előtt, de borzalmasan hangzik tőlem, szörnyen fest színtelen ajkam, ahogy megmozdul. Elképzelem magam, amint fejére szorítom a párnát, ha bömböl, akár egy csehovi kiscseléd. És mindezt tiszta tudattal, hiszen nem vagyok elmebeteg, normális maradtam; mindennek ellenére. Elképzelem, amint sétálok vele a számomra teljesen ismeretlen kisváros utcáin, ahol néhány hét után már ismerősként köszönt majd a sarki pék, ha betérek hozzá vázsonyi kiflit venni, a zöldségesnél előreenged a többi asszony, mert látják, hogy unokával vagyok, a buszon átadják a helyüket a negyvenes nők, mert látják, hogy nagymama vagyok. Es én nap mint nap harcolok majd a szerepemmel. Kikötöttem, hogy saját lakást kérek, bár a lányoméknak talán eszükbe se jutott, hogy az ő házukban is bőven elférnék. Nem is arról van szó, hogy elférek-e vagy sem. Furcsán hangzik, de nem akarok része lenni a mindennapjaiknak, holott óhatatlanul az leszek. Ha arra gondolok, hogy lesz egy kis lakásom, ami csak az enyém, új helyen, új környezetben, új emberek között, akkor egy kicsit felvillanyozódom, kár volna tagadnom. Nem tehetek róla, de az unokám gondolata nem tud annyire kizökkenteni a fásultságomból, mint a lakás. Tudom, hogy nehéz lesz itt hagyni ezt a házat, ahol tíz éven keresztül éltünk, de ha igazságos akarok lenni magammal, akkor azt mondom, ha tényleg élni akarok, akkor el kell innen mennem, el kell ajándékoznom mindent, ami a közös múltunk, néhány apróságot tarthatok meg csupán. Egy bőröndnyi ruhával szabad csak továbbmennem innen. Az éjjel megint azt álmodtam, hogy beront az a férfi, felgyújtja a villanyt, és lő. Az első lövése célt ér, látja is, aztán már csak vaktában lövöldöz. Lassítva látom a jelenetet, mintha én nem lennék benne, hanem filmen nézném, mégis egyértelműen kiderül, hogy az életben maradt alak én vagyok. A férfi eltorzult arcán látom a dühöt, mozog a szája, de akárhogy igyekszem is, nem tudom leolvasni róla, hogy mit mond. Reggel, amikor felébredtem, úgy éreztem, azt mondta, hogy „New York, New York”. Minden másnap ezt álmodom, kisebb- nagyobb eltéréssel. De az a kép mindig benne van az álomban, ahogy a férfi szemébe nézek, kimerevedik a pillanat, és látom, ahogy mozog az ajka, próbálom leolvasni róla, hogy mit mond, de sose sikerül. Három éve vettük azt a tanyát, és a három év alatt minden hétvégét ott töltöttünk télen-nyáron. Tavaly, hogy nyugdíjba mentem, le is költözhettem volna akár, de egyedül mégse akartam. Gondoltam, ha majd semmi nem köt már bennünket a nagyvároshoz, akkor lemegyünk. Jó nagyokat sétálunk, és nézünk, ameddig a szem ellát. Szomszéd csak öt kilométerrel arrébb volt, 30
