Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 4. szám - B. Müller Márta: New York, New York

lesz, abban is biztos vagyok. Ha megkérdeznék, milyen érzés így hatvannégy évesen szembesülni megint az életemmel, akkor azt mondom, önvédelemből életben kellett maradnom a tíz évig tartó felhőtlen boldogság után. Nem tehettem mást. Szükség lett rám hirtelen. Harmincnyolc éves voltam, amikor tízévnyi házasság után arra jutottunk a férjemmel, hogy mindkettőnknek jobb lesz, ha szétköltözünk egy időre, mert túl nagy áldozatot kíván már elviselni a mindennapos súrlódásokat. A lányunk ekkor nyolcéves volt, nálam maradt, de azt hiszem, több időt töltött a szem­közti házban az apjánál, mint nálam, én pedig szó szerint vasárnapi kapcsolat­ra tértem át vele, hisz majd minden vasárnap együtt ebédeltünk. Hol ő főzött, hol én. Egyszer-egyszer éjszakára is itt maradt nálam. Nagyon jól megvoltunk egymással. Talán ha emberléptékű lakásunk lehet, akkor nem is kell szétköl­töznünk, akkor mindketten megtalálhattuk volna a módját, hogy elkülönül­jünk egymástól, ha szükségét érezzük, de azon az ötven négyzetméteren foly­ton egymás nyakán voltunk. így meg olyan lett hirtelen, mintha nyertünk volna még ötven négyzetméter életteret. Négy-öt évig éltünk így, nem mond­hatnám, hogy felhőtlen boldogságban, mert valami hiányérzet óhatatlanul maradt bennem esténként, mikor ágyba kerültem, és nem mondhattam el sen­kinek, hogy mi jutott eszembe a főnököm legújabb megjegyzése hallatán, de azzal intettem csendre magam, ha nem szíveled magad mellett a nap huszon­négy órájában, akkor most ne nyavalyogj. Valahogy akkor már benne volt a levegőben a változás szele, nem csak a mi életünkben, az utcán is lehetett érezni, hogy ez nem maradhat így sokáig. Nem is maradt, jött a változás, és a férjemet is magával sodorta. Közgazdász volt, nagyon jó szakember. Hamar tűzközelbe került, és mi ketten ugyanolyan hamar el is vesztettük. Aztán a lányunk később visszanyerte, már ha nyert egyáltalán vele, azt csak ő tudná megmondani, mert most az apja egyik gyárát vezeti vidéken. Igen, a mostani hathetes kihagyást leszámítva folyamatosan, attól fogva, hogy ő is végzett közgazdász lett. Hat héttel ezelőtt született meg az unokám, és vissza akar menni, vissza kell mennie, mert a gyárban nem áll meg az élet attól, hogy ő gyereket szült. Nekem pedig le kell költöznöm hoz­zá, a férje sem mehet szabadságra, mert ő meg egy szoftverfejlesztő cég első embere. Tehát szükséges tartozék leszek csupán, akire rá lehet hagyni a gyereket, és mire az a gyerek igazán felfogja majd, hogy mit is jelentettem az életében, addigra én már nem leszek. Ebben a tudatban kell most összeszedelőzköd- nöm, és leköltöznöm a lányomhoz, ahol az unokámat nevelgetem majd. Azon tűnődöm, vajon mit tudok én adni annak a kislánynak. Mit adhat egy hatvan­négy éves asszony, aki irtózik attól, ahogy a lánya él, ahogy a férje él? Aki ötvenhárom éves korára lett boldog a másik mellett, aki mellé véletlenül oda­sodorta az élet, akivel egyszerűen jól érezte magát? Mit meséljen neki az életről? Azt, hogy a szeme láttára gyilkolták meg, akit szeretett, neki mégis életben kellett utána maradnia, mert ő megszületett? Hogy heteken át napon­ta járt a rendőrségre, ahol arról faggatták, hogy mióta tartott a viszonyuk, ki tudott róla, mit gondol, kinek állhatott érdekében a gyilkosság, miért nem zárták soha a tanyájuk ajtaját, ki tudott róla, hogy minden hétvégét ott töl­29

Next

/
Thumbnails
Contents