Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 4. szám - B. Müller Márta: New York, New York
3 B. MÜLLER MÁRTA New York, New York „New York” - olvasta le a pólómról tűnődő arccal, s a szemében látszott, hogy szívesen mondana még valamit, ha tehetné, de nem tehette, mert utánam is álltak a sorban, nem foglalkozhatott tovább velem, csak amíg az ötezresből visszajáró pénzt leszámolta. Miután a kezembe adta az aprót, nem is figyelte a kétszázast, az ötszázast meg a két ezrest, ahogy jelentőségteljesen a markomba nyomta, hanem mélyen a szemembe nézett, és elismételte, hogy „New York”. Ez a pillantás utána sokáig kísértett, még most is beleborzongok, ahogy visz- szaidézem. Nem először találkoztunk, de ez volt az első alkalom, hogy megsejtettem valamit, és az a megmagyarázhatatlan érzés nyugtalansággal töltött el. Én már akkor is túl voltam azon a koron, hogy hamis illúziókkal áltassam magam, hogy nagy dolgokat várjak az élettől, hogy gyerekes várakozással reménykedjek, a java még hátravan, hisz minden csak most kezdődik el igazán. Nem reméltem én már semmit az élettől, örültem, ha nyugton hagynak, és kedvemre élhetem a magam hétköznapjait, vasárnapjait, minden különösebb változás, nagy esemény nélkül. De nem tudtam elkerülni ezt a találkozást. Azt mondják, az ember magának keresi a bajt. Hogy én magamnak kerestem-e, s hogy baj volt-e egyáltalán, azt nem tudom, azt mindenesetre tudom, hogy én még életemben nem éreztem ahhoz foghatót, mint amikor először összetalálkoztunk a Tisza-parton, és leültünk a lépcsőre beszélgetni. Mintha örök életemben ismertem volna. Nem tudom, honnan tudta, amit mondott rólam, de mindenben igaza volt. Nem nagy dolgok, félmondatokba rejtett megjegyzések voltak inkább; megvárta, hogyan reagálok, és abból következtetett aztán, abból szőtte tovább a gondolatait. Úgy éreztem magam, mint akinek megfogták a kezét, és ismeretlen helyre viszik, nem tud mást tenni, követnie kell azt, aki vezeti, s közben reménykedik, hogy talán nyugodt szívvel rábízhatja magát az illetőre, nem fogja rászedni, és ha marad is a lelke mélyén egy szikrányi kétely, az is csak azért lehet, mert természeténél fogva tamásko- dó. Nem mondhatnám, hogy rossz érzés volt. Inkább csak furcsa. Sokkal erősebb volt nálam. Nem kellemetlenül, de rám erőltette az akaratát. Szelíd erőszakkal, észrevétlenül talán. Ötvenhárom éves voltam, és hagytam magam elcsábítani. Igazából nem is nagyon kellett, hiszen nem ellenkeztem, mert minél többször találkoztunk, annál természetesebben ment minden, mintha örök időktől fogva együtt éltünk volna, egymás mellé simult az életünk. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, magam előtt nem is titkolhattam soha, hogy amikor egyedül maradtam, időnként rám tört a kétségbeesés, de nem is akárhogyan. Máskor meg attól féltem, hogy ez az egész csak álom, ez nem lehet igaz, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mikor aztán másnap találkoztunk, nyoma sem maradt bennem a kétségnek. Kinevettem magam, hogy hogy lehetek ennyire kishitű. Tiz éven át tartott a boldogságom, és ezt a tíz évet tekintem én eddig az igazi életemnek. Ha bármi történik is ezután, az már csak amolyan ráadásféle 28
