Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 4. szám - Mile Zsigmond: Panel (1. rész)

sek bekapcsolták a tévét, mások kikönyököltek még firhangolás előtt, tizenegy körül aludt a telep, két konyhaablakban ha izzott a körte.

a nagy álomhajó, az ágyam, mackószínű, öreg jószág volt, rendszeresen leestem róla, akkor szoktunk össze, mikor a panelba költöztünk, külső oldalára ábrákat rajzoltam, a belső, fal felőlire ragasztottam a rágót, egy ponton, a fáradt rugók miatt, behorpadt a háta, abba a mélyedésbe szerettem kuporodni, hónapokkal a költözés után rendhagyó bőséggel vizeltem össze: apu az ajtót, mely közvetlenül az ágyam mellől ratapapa szobájára nyílt, befalazta, félálomban erre nem emlékeztem, vertem a falat, ordítottam, hogy engedjenek ki/, de mire a villany fölkattant, már késő volt... nem emlékszem, mi lett a nagy álomhajó sorsa, talán az ószereshez, talán nagyiék telkére került.

szépen haladtam, kisakkoztam a lépéseket, könnyen jött fel a parketta, ha apu nem lép be, fölszedem az egész nagyszobát, de apu belépett, és aztán kitatarozott, lehámozta a gyári tapétát, helyére divatosat ragasztott, színes virágmintásat, nálam meg vazareliset, a plafonra is, és kifestette a vécét, a konyhát, az erkélyt, átmázolta az ajtókat, ablakkereteket (belengte a légteret a hígítószag), a parkettát is leragasztotta, többé nem jött fel, meghozatta a bútorokat (piros kárpitú ágy és ülőgarnitúra, préselt-tölgy szekrénysor lakkos, fekete fiókokkal...), sörgőztem a forgófotelon, bebújtam az ágyneműtartóba, anyu a fémvázas dohányzóasztalra hímzett térítőt terített, pontosan a közepére kristályhamutartó került, új lett az újlakás, csak a citromsárga sötétítőfüggöny maradt, hogy odakintről nézve a háztömb ablakképe nehogy diszharmonikus legyen.

barcsiék a tizediken laktak, sokan, végül már heten, vagyis hatan, mert barcsi bácsi lelépett, rosszul éltek, verekedtek, nálunk, a harmadikon is hallatszott az üvöltés, az ajtócsapkodás és a sírás, a gyerekek azt játszották, hogy köpködtek az erkélyről, sokszor volt csulás a bádogkönyöklőnk, de én a ferivel azért jóban voltam, egészen addig, amíg a nővére össze nem ugrasztott minket, egyszer csak elkezdett rugdalni a féri, én meg vissza, mezítláb voltunk, n tökét rúgd! biztatta a nővére, nem nagyon értettem a dolgot, délelőtt még együtt fogóztunk, vadállatok lettek, rettegett tőlük a ház, a féri ötödikben már szipu- zott, hol digó volt, hol csöves, a lépcsőházban tanyázott a galerivel, lejmoltak, zaklatták az öregeket, a nőket, a gyöngébbeket, engem (tán a régi barátság miatt) hagytak, de azért féltem, mert a féri alacsonynövésű, disznószemű haverja karatézni tanult, és a ferinek vérben forogtak a szemei a technokoltól, végül az anyja is kitagadta, javítóba, majd gyogyóba került, talán már meg is halt.

esett, elállt... nem volt senki a téren, sehol egy ismerős, csak a nagyfiúk rúgták a bőrt a homokozóban, odaslattyogtam, a nyújtó volt a kapu, beálltam mögé, kezem a széldzsekim cipzáros zsebében (még rostockban kaptam azt a dzsekit), néztem, ahogy cseleztek, fejeltek, oksziztak a nagyfiúk, az egyik gyönyörűen levette a labdát, adott egy kötényt, csinált egy mandinert, aztán a kapus előtt okosan fölnézett, kereste a lukat, jó erősen megküldte a dönyét,

9