Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 4. szám - Mile Zsigmond: Panel (1. rész)

mintha varjak... folyt az orrom, de a papírzsepi a táskámban volt, a szíjat meg féltem elereszteni, aztán hirtelen fölszállt a köd, kék és aranyszínű lett a reggel, megláttam az iskolát, vakított az alumínium csillogása.

favonalzó, zsírkréta, vonalas, kockás füzet... micsoda színesek voltak azok a pálcikák! leginkább a háromszög, négyszög és kör alakú síkidomok tetszettek, a dobozkában a helyükre, hogy olyan szépen bestimmöltek, tűhegyesre faragtam a ceruzákat, vigyáztam, a gyurma nehogy meglágyuljon, a könyveimet apu kötötte tintakék papírba, de a vinyettákat hagyta, hadd nyálazzam én, kora este, jó előre bepakoltam, szagolgattam, simogattam az iskolatáskámat, újszaga volt, pattintgattam a csatját, leheltem-töröltem macskaszemét, lámpaoltás előtt az ágyban, az olvasókönyv fölé hasalva néztem a képeket, „olvastam”, mintha máris tudnék, anyu megmosolygott, megcirógatott, örült, hogy nagyfiú lettem, és hogy annyi sok szépet tanulok majd.

ipiapacs, egy, kettő, bárom, aki bújt, aki nem, megyek!... szerettünk hunyóz- ni, jó volt a terep, munkagödrökben, vashordók mögött, gépek alatt bujkáltunk, a csúszkálást is kedveltük, hullámpapírt tettünk a fenekünk alá, úgy csináltuk, mire leértünk a sóderhegyről, teliment a szandálunk kaviccsal, a vagányabbak megmásztak egy-egy darut vagy gumiszalagost, én nem, én féltem, hogy megmozdul, inkább a prérin bóklásztam egyedül, ha fújt a szél, nagy volt a por, üveghajcsomó, nájlon és papírdoboz bukfencezett, tatam- tatam, gyí! ütöttem a fenekem, vágtattam, hunyorogtam, lestem a földkupac- bölényeket, aztán meguntam a dolgot és fölmentem.

barcsi féri meglátott a földön egy szelet téliszalámit, azonnyomban fel-, majd bekapta, vigyorogva, csukott szemmel rágta, éreztem én is a téliszalámi ízét, de a porszemek is ott ropogtak a fogam közt, és a porszemek közé ragadt hajszál csiklandozta a torkomat, sehogy se értettem a barcsit, miért eszi meg a macskák elől.

találtunk egy kocsironcsot, csak az eleje volt meg, hátul semmi, beborítottuk hullámpapírral, két kisebb hordót tettünk ülésnek, a sebváltó és a kormány „működött”, hol én vezettem, hol a barcsi, szemetelt az eső, remegtek a szélvédőn a cseppek, egyik-másik nekilódult, vitte magával a többit, de mi nem áztunk, védett bennünket a hullámpapír, meleg volt odabent, kanyarodtunk, csikorgóit a nyelvünk, robogtunk a sóderhegyek és sódervölgyek közt, egyenest a gyárkémények felé, amik sehogy se akartak közeledni...

sokféle népek jöttek, vitte a cső a bihari í-t, nógrádi á-t, voltak, akik a tatát, a mamát is fölcipelték, egy darabig az erkélyen gubbasztottak, aztán meghaltak az ősök... mindenki elfoglalta helyét, tehetsége szerint berendezte lakását, és elkezdett élni, megindult az ismerkedés, a bratyizás, a pletyka, néhányan máris összejártak vagy haragot tartottak, mi, gyerekek, a téren fociztunk, rúgtuk a bőrt vacsoraszagig, fölmentünk időre, csak a vadabbak dacoltak, lácikááá! szólongatta kripák néni kilencig az unokáját, aztán elült a ház, egye-