Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Szemadám György: "Ilyenek voltunk..."

Vető János mellett én állok, kezemben a tüntető táblával. 27 éves voltam ekkor, s mint ahogy az illik a Budapesti Állatkert nagyragadozóinak főápolójához, igyekeztem vadembernek látszani, amit vállig érő hajbozontom és gyér szakállam volt hivatott nyomatékosítani. (Egy szobrász barátom egyszer azt mondta nekem: „Valljuk be Gyurikám, hogy te akkor is csak egy »szobatar- zán« voltál!”)

Ekkor már hét egyéni és több csoportos kiállítás állt a hátam mögött, amelyek közül ki kell emelnem az 1971-es, általam szervezett állatkerti kiállítást, amely nagy port vert fel, s engem pedig ismertté (hírhedtté?) tett a képzőművészek bizonyos köreiben.

Amikor a fotózás történt, még nem tudtam, hogy rövidesen egy súlyos szőrallergia miatt ott kell hagynom a Budapesti Allatkertet, ahol akkor már hét éve dolgoztam. Ezután - mint fentebb már említettem - egy disszidálási kísérlet következett, majd hazajöttem, s néhány éves hányódás után, hosszabb-rövi- debb megszakításokkal, azóta is szabadúszó festőművész, író vagyok.

Jobbomon egy magas, szőkésbarna hajú, világos szemű, bajszos fiatalember - a 28 éves Göndör György - halad, akiről itt hosszabban kell megemlékeznem. Elsősorban talán azért, mert a tüntető szerepe őrá illett leginkább. Gyuri volt az örök lázadó, a született forradalmár, s egyben az egyik leghajlíthatatlanabb, legbátrabb ember, akivel életem során találkoztam. Nyíltan hangoztatott ellenzéki, antikommunista nézetei és önálló gondolkodása miatt korábban kirúgták az egyetemről, ahol matematika-fizika szakra járt, s a Belügy nagy gonddal vigyázott arra, hogy egyetlen állásban se tudjon hosszabb ideig megmaradni.

Rengeteg olyan kép villan fel bennem róla, amit soha nem felejtek el. Először egy házibulin láttam, ahol meztelen felsőtestét vaslánccal összekötözve táncolt. Aztán beugrik egy másik jelenet, amikor egy nagyobb társasággal a macskaköves Böszörményi úton haladva, felcsillanó szemmel kiáltja: „Gyerekek, látjátok, hogy milyen jó kis barikádot lehetne itt építeni?” O volt az is, aki az „Égő zsiráf’ akció alkalmával lelkesen vállalta a kitömött állat vegyszerekkel való impregnálását és meggyújtását. Egy alkalommal pedig, amikor éppen Dlauchy Ferenc barátunk (róla is lesz még szó) szadai házában tanyáztunk, azzal a váratlan ötlettel állt elő, hogy vállig érő haját vágjuk le baltával. Vető Jánossal szereztünk egy favágó tőkét, és Gyuri haját rásimítva, megtettük. A végeredmény elég jó lett.

De nagyon téved az, aki fentiek alapján azt hiszi, hogy egy őrült, egzaltált emberről van. Talán Gyuri volt köztünk a legműveltebb, a legolvasottabb és a legkomolyabban gondolkodó ember. Soha nem felejtem el azt, amikor nagy meglepetésemre - hisz akkoriban köreinkben illett apáink generációját megalkuvó kispolgárokként becsmérelni - azt mondta, hogy sehol sem vagyunk apáinkhoz képest, és csak nekik van joguk az igazsághoz, hisz generációjukban alig találhatni olyan embert, aki ne tapasztalta volna meg Horthy, Szálasi, Rákosi vagy Kádár börtöneit, a hadifogságot, a koncentrációs tábort, vagy éppen a malenkij robotot.

Gyuri nagyon szerette és tisztelte a szüleit, s ő volt az első olyan ember az életemben, aki zsidóságáról - amit külseje alapján senki nem feltételezett volna róla - szinte áhítattal beszélt nekem.

90