Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Szemadám György: "Ilyenek voltunk..."

Később - egyre közelebb kerülve az akkori politikai ellenzék magjához - tudomásul kellett vennie, hogy telefonját folyamatosan lehallgatják, az utcán követik, s tehetetlenül kellett végignéznie azt is, hogy civil ruhás belügyesek a Trabantját darabokra törik.

Egyszóval: az akkori „puha diktatúra” vele egyáltalán nem volt puha. Végül válaszút elé állították: vagy lecsukják izgatásért, vagy kap eg)? kivándorló útlevelet, hogy soha többé ne tehesse be a lábát Magyarországra. Az időzítés nem volt véletlen: Gyuri nem sokkal korábban lett apa, és így kénytelen volt a kivándorló útlevelet választani.

Vagy 1980-ban, vagy talán 1981-ben búcsúztunk el tőle, hogy aztán megtudjuk: nem kevés hányattatás után végül Ausztráliában kötött ki.

1990-ben, közvetlenül a rendszerváltoztatás után levélben megkérdeztem tőle, nem akar-e most már hazajönni. Válaszként ezeket a számomra szomorú, keserű mondatokat vetette papírra:

„...nem hiszek már a »bölcsőd az, s majdan sírod is« jellegű lírában. Hogy igaz volt-e amikor íródott, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy ma nem érvényes. Az egész világ mozgásban van, ki ezért, ki azért. A szabad világban lassan minden korlátozás eltűnik, az emberek oda mennek élni és meghalni, ahová akarnak. A döntés nem egy életre szól, és semmiféle kényszer nem nehezedik rájuk, hogy menjenek, maradjanak, továbbmenjenek vagy visszatérjenek. A harmadik világ pedig tömegesen menekül a saját országából, mert születni és meghalni ugyan lehet ott, csak élni nem. Ha jól végiggondolod, hogy mi marasztal Magyarországon, akkor kiderül, hogy az, hogy a döntés egy életre szól. Ha mozgásszabadságot nyersz, akkor el kell veszítened a családodat, a barátaidat és a vagyonodat. Ehhez képest mi van mondjuk azzal a hollanddal, aki Németországban vállal munkát? Akkor utazik haza, amikor akar, akkor látja a családját és a barátait, amikor akarja, és természetesen viszi magával a pénzét. Ez még olyan szintű döntést sem igényel, mintha te történetesen Szentendrére költöznél, onnan ugyanis megint csak alig van visszaút, hisz elveszíted budapesti illetőséged.

Ha nem lett volna vasfüggöny, jóval fiatalabban mehettem volna el, és talán nem is véglegesen. Most már túl öreg vagyok ahhoz, hogy egyszerre két kultúrát tartsak életben magamban. Mire ezt úgy ahogy megismerem, a másikat már elfelejtem. Nem vagyok már magyar, nem csak azért, mert nem akarok az lenni, hanem mert már réges-rég nem tudom, mi folyik odaát. Nem ismerem a viszonyokat, nem értem, és nem érzem a jelenlegi politikai változások jelentőségét. Vagy lehet, hogy éppen a távolság miatt jobban értem?

A Nagy Imre-temetés és Rajk László rehabilitálása nem hat meg. Aki magasra mászik, nagyobbat tud esni. Ez már csak foglalkozási ártalom. Egyikük személyisége sem ad okot a túlzott szentimentalizmusra. Azt megértem, hogy párszázezer ember tüntetése magával ragadó élmény, különösen, ha nem tudod, hogy mi van az emberek fejében. Hogy te mit képzeltél róluk, az édesmindegy. A valóság az elmúlt jónéhány évtized. Itt most nem is csak a negyvenöt utáni időkre gondolok, hanem azokra az évtizedekre, amikor ezek az emberek már éltek, és lihegve szolgálták ki Szálasitól kezdve Rákosin keresztül Kádárt, Sztálint, Gorbacsovot, akárkit. Most, hogy a jelenlegi „Nagy Tanító”

91