Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Szemadám György: "Ilyenek voltunk..."
Egyszer, valami koncerten egy rendőr felbőszülve megragadta a grabancát és ezt sziszegte az arcába: „Vigyázz, mert beviszlek a rendőrségre, és ott fogok elbeszélgetni veled!” Mire Tamás így reagált. „Alihoz, hogy beszélgetni tudjunk, neked még el kell végezned egy egyetemet.” A továbbiakra borítsuk a feledés jótékony fátylát! Jelenleg is szabadúszó fotós, amellett meg világcsoda, mert szinte semmit nem változott az eltelt évtizedek alatt. A hét emberből álló „tüntetők” jobb szélén az akkor 27 éves, vékony, magas termetű, hosszú hajat, bajuszt és körszakállat viselő Homoródi András látható, akinek komoly, szinte már átszellemült arcát látva, azt hihetné az ember, hogy valami alanyi költő, vagy legalábbis irodalomtörténész. Tagadhatatlanul ő az egyik legszélesebb érdeklődési körű ember, akit ismerek - mely érdeklődés a természettudományoktól kezdve a kultúrtörténeten át egészen a kortárs képzőművészetekig terjed -, de korántsem volt ő ilyen szelíd figura, mint amilyennek itt látszik. András a fiatalkorunkban még külvárosnak számító Óbudán nőtt föl, s bár értelmiségi szülők gyermeke volt, egyáltalán nem hiányzott belőle a vagány- ság, sőt néha a halálra szánt vadság sem. Példaként említhetem életünk egyik leghátborzongatóbb kalandját, amelybe valahogy egymást vittük bele. A mohácsi busójárásról vonatoztunk haza, s a száguldó gyorsvonaton kívül másztunk át a szomszéd vagonba, mert az átjáró valamiért le volt zárva, mi pedig felfedeztünk ott valami ismerőst, akinél (még egy kis ideig) volt egy demizson bor. Aztán az elfogyasztott borból újabb bátorságra kapva, ugyanezen módszerrel jutottunk vissza a csomagjainkhoz. Nem is tudom, hogy éltem volna túl, ha barátom leesik... A hetvenes évek elején, néhány éven át ő is a Budapesti Allatkertben dolgozott, ahol a nagyragadozók ápolóiként közvetlen munkatársak is voltunk rövi- debb ideig. Máig tartó barátságunk innen datálódik. Az egykori állatápoló ma már doktor Homoródi András, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Geoinformatikai Karának docense. Homoródi András jobbján Vető János áll, aki a fotó készültekor 22 éves volt, s még látható rajta az a „gyerekháj”, amit néhány év múlva valami egészen csodálatos módon sikerült ledolgoznia. Ez a fekete hajú és fekete szemű, nagyszerű humorérzékű, igen kreatív fiatalember extravagáns külsejével, viselkedésével és ötleteivel vált többnyire a társaság egyik motorjává. 1971-ben, a Balatonboglári Kápolna Tárlatok egyik kiállításán ismerkedtünk meg, ahol nekem is szerepelt egy képem, és ahol János fotókat készített. Akkoriban kizárólag a filmezés és a fotózás érdekelte. 17 éves volt, s amikor a gimnáziumból lógott (ez meglehetős gyakorisággal fordult elő), ki-kijárt hozzám az Allatkertbe. Ilyenkor én írtam neki néha az igazolást is. Később nem csak fotósként, de képzőművészként is generációja egyik meghatározó személyiségévé vált. Talán legismertebbek a fiatalon, balesetben meghalt Hajas Tibor néha önveszélyes akcióiról készült fotói, és azok a festmények, amelyeket Méhes Lóránttal együtt készített. A kilencvenes évek eleje óta Dániában él. (Legalábbis a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon így tudja.) 89
