Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Szemadám György: "Ilyenek voltunk..."
A szentendrei kiállítást egyébként én kezdtem el szervezni, de már nem láthattam, mert nem sokkal előtte megkaptam életem első nyugati útlevelét, és amint csak lehetett, útra keltem. Rosszul titkolva, hogy örökre itt akarom hagyni ezt az országot. Aztán végül mégis csak hazajöttem, de addigra a két hétig nyitva tartó (már az is nagy szó volt, hogy ennyi időre megkaphattuk a galériát!) kiállítás régen bezárt. Aztán Diner Tamással még ezen az őszön, a Toldi Stúdió Mozi Galériájában mutattunk be egy environmentet, amely műfajt Hegyi Lóránd így mutat be: „A pop art kialakulásával egy időben, vele szoros szemléletbeli kapcsolatban formálódó műfaj, melynek lényege a térbeli kitérjeszkedés fokozása, a műalkotás expanzív karakterének érvényesítése, egy adott környezet plasztikai átrendezése, megváltoztatása, a művész által a térben elhelyezett tárgyakkal, anyagokkal, háromdimenziós elemekkel való plasztikai térszervezés.” Dinerrel itt egy fiktív csoportként - „Budai Művész Kör” néven - léptünk fel, mely elnevezés a maga avíttságával valami naiv dilettantizmust sugallt, s amelyet a kiállítás jellegéhez jól illeszkedőnek találtunk. A kiállító helyiségben ugyanis egy csupa giccs-tárgyból álló szoba-berendezést hoztunk létre, amelyről ismét csak Bán András műkritikus szólt a Magyar Rádió „Láttuk, hallottuk...” című műsorában. így: „Szemadám György és Diner Tamás éppen abból indult ki, hogy a terem hagyományos kiállításra nem felel meg. Ebben a környezetben nyomasztó gondolataikat, megfigyeléseiket tárták elő, ítéletüket egy igen általános nagyvárosi létformáról. Annak az embertípusnak az életmódjáról, mely a szinte kivédhetetlenül áradó selejtkultúra hordalékának, tárgyainak és szellemének fogyasztója. Diner és Szemadám apró megfigyelésekkel, egy falra szögezett cigarettás gyűjteménnyel, vagy akár egy ledobott ócska fürdőköpennyel érzékelteti ezt a szociológiai jelenséget. A kiállítás eszközeiben nem új, bár ennyi valódi tárgy kiállító terembe emelése nálunk szokatlan. Elméletileg azonban ez nem több, mint Duchamp palackszárítója vagy a pop-art tárgyegyüttese. Mégis méltó a kelet-európai művészeti progresszió hagyományaihoz, melyben a hangsúly legtöbbször a kritikai élen, a társadalmi-szociális érdeklődésen volt.” „Tüntetés” című fotósorozatunk - mely évekig nálam állt - lassan feledésbe merült volna, ha Diner Tamás nem kap egy kétnapos (!) kiállítási lehetőséget 1981. októberében a Miskolci Mini Galériában, ahol ezt szándékozta kiállítani. Az eltelt évtizedek távlatából visszatekintve szinte már sorsszerűnek tűnik, hogy valamiért ide sem tudtam elmenni. Pedig a meghívót nézegetve látom, hogy közös barátunk, az egyik „tüntető” - Iványi Norbert - is fellépett a megnyitón az Európa Kiadóval és a Kontroll Csoporttal egyetemben. Norbert ugyanis utóbbinak a dobosa volt akkor. (No, ezek az együttesek sem tartoztak az akkori kultúrpolitika kedvencei közé. Nem is tudom, hogy a kommunista iMiskolc hogyan engedhette oda őket, s hogy egyáltalán lezajlott-e a tervezett program.) Aztán némi öreges fejcsóválással olvasom ugyanezen a meghívón azt a magunkról szóló szöveget, amelyet Diner Tamással írtunk, s amelyet akkoriban talán rejtélyesnek szántunk, ám ma én inkább pökhendinek találok. 87