Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Szemadám György: "Ilyenek voltunk..."
szetesen az ilyen, és ehhez hasonló beavatkozások művészi alkalmazásai sokkal hétköznapibbá, s egyúttal jelentés nélkülivé is váltak.) Voltaképp a happening és a konceptuális művészet együtteséből született az a fotósorozat, amelyet Diner Tamás fotóművésszel együtt készítettünk, és a „Tüntetés” címet viselte. A fotósorozat egy abszurd szituáció „dokumentuma”, amelyen egy domb mögül feltűnő, egyre közeledő embercsoport látható, akik egy táblát tartanak a magasba, amelyen a ők maguk láthatók pillanatnyi helyzetükben. A táblán látható tüntetők kezében lévő táblán ugyancsak ez a mozzanat ismétlődik, és így tovább, egészen addig, míg a tábla már kicsinysége miatt nem is látható. Az 1975 kora tavaszán, a budapesti Orbán-hegyen végrehajtott fotózás voltaképp olyan — magunknak rendezett - happening volt, amelyben szereplőkként a barátaim vettek részt. Később Diner Tamás fotóit felhasználva, elkészítettem a fotomontázsokat, s az ezekről készült reprodukciókat 70 x 100-as méretre nagyítottuk, s kartonra kasíroztuk. Emlékeim szerint az egész sorozat öt ilyen képből állt. A kész művet szentendrei „Vajdás” barátaink meghívására, egy csoportos kiállítás keretében mutattuk be 1975. májusában, a Péter-Pál utcai pincegalériában. A kiállítók Csutoros Sándor szobrász, Diner Tamás fotós, Farkas Tamás festő, Fenyvesi Tóth Árpád grafikus, Haris László fotós, Kígyós Sándor szobrász, Molnár V. József grafikus, és Szemadám György festő voltak. A kiállítás meghívóját olvasva, csak most tűnik fel nekem, hogy - nyilván kultúrpolitikai nyomásra, s a korábbi, ominózus „Nalaja” happening emléke miatt megbélyegezve - szentendrei barátainknak akkoriban kötelező volt Vajda Lajos Amatőr Képzőművészeti Stúdió néven „amatőrökként” definiálniuk magukat, hogy megkülönböztethetőek legyenek az „igazi” szentendrei festőktől. (Mellesleg: ezeknek az „amatőröknek” a javarésze azóta a legrangosabb művészeti díjakat mondhatja magáénak.) Az amatőr státusz ugyanakkor bizonyos megszorítások mellett (csak csoportos kiállítást, vagy háromnapos „munkabemutatót” lehetett rendezni, aminek nyilvános propagandája, meghívója nem lehetett stb.) egyfajta védelmet is jelentett, mert a kötelező zsűrizést így a Népművelési Intézet munkatársai, illetve szakértői végezték, akik korántsem voltak olyan szűkkeblűek, mint a „hivatásosokra” szakosodott Képző- és Iparművészeti Lektorátus kidobóemberei: Ormos Tibor elvtárs és Bartha Éva elvtársnő. Utóbbitól például birtokomban van egy levél, amely azt dokumentálja, hogy egy csoportos kiállításunk kérelmét munkáink megtekintése nélkül tiltja be. Bán András műkritikus a Magyar Rádió egyik májusi „Láttuk, hallottuk...” című műsorában a Szentendrén kiállított „Tüntetés” című fotósorozatunkat így értelmezte: „Szemadám és Diner egy tömegszociológiai modell mesterséges dokumentációját állította ki. A véleményét jelző transzparens a kollektív tudattalanság mechanizmusát mutatja be, hangneme meglehetősen kiábrándult.” Nos, ezzel ellentétben én úgy gondolom - és a mű létrehozásakor is ezt gondoltam -, hogy fotósorozatunk elsősorban önmagunk kihívó felmutatása, egyfajta - talán anarchisztikusnak is nevezhető - lázadás dokumentuma, ami egyébként egyáltalán nem zárja ki a tudatosságot. Sőt! 86
