Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Szemadám György: "Ilyenek voltunk..."

szetesen az ilyen, és ehhez hasonló beavatkozások művészi alkalmazásai sokkal hétköznapibbá, s egyúttal jelentés nélkülivé is váltak.) Voltaképp a happening és a konceptuális művészet együtteséből született az a fotósorozat, amelyet Diner Tamás fotóművésszel együtt készítettünk, és a „Tüntetés” címet viselte. A fotósorozat egy abszurd szituáció „dokumentu­ma”, amelyen egy domb mögül feltűnő, egyre közeledő embercsoport látható, akik egy táblát tartanak a magasba, amelyen a ők maguk láthatók pillanatnyi helyzetükben. A táblán látható tüntetők kezében lévő táblán ugyancsak ez a mozzanat ismétlődik, és így tovább, egészen addig, míg a tábla már kicsiny­sége miatt nem is látható. Az 1975 kora tavaszán, a budapesti Orbán-hegyen végrehajtott fotózás vol­taképp olyan — magunknak rendezett - happening volt, amelyben szereplők­ként a barátaim vettek részt. Később Diner Tamás fotóit felhasználva, elkészítettem a fotomontázsokat, s az ezekről készült reprodukciókat 70 x 100-as méretre nagyítottuk, s karton­ra kasíroztuk. Emlékeim szerint az egész sorozat öt ilyen képből állt. A kész művet szentendrei „Vajdás” barátaink meghívására, egy csoportos kiállítás keretében mutattuk be 1975. májusában, a Péter-Pál utcai pincega­lériában. A kiállítók Csutoros Sándor szobrász, Diner Tamás fotós, Farkas Tamás festő, Fenyvesi Tóth Árpád grafikus, Haris László fotós, Kígyós Sán­dor szobrász, Molnár V. József grafikus, és Szemadám György festő voltak. A kiállítás meghívóját olvasva, csak most tűnik fel nekem, hogy - nyilván kultúrpolitikai nyomásra, s a korábbi, ominózus „Nalaja” happening emléke miatt megbélyegezve - szentendrei barátainknak akkoriban kötelező volt Vaj­da Lajos Amatőr Képzőművészeti Stúdió néven „amatőrökként” definiálniuk magukat, hogy megkülönböztethetőek legyenek az „igazi” szentendrei festők­től. (Mellesleg: ezeknek az „amatőröknek” a javarésze azóta a legrangosabb művészeti díjakat mondhatja magáénak.) Az amatőr státusz ugyanakkor bizonyos megszorítások mellett (csak cso­portos kiállítást, vagy háromnapos „munkabemutatót” lehetett rendezni, ami­nek nyilvános propagandája, meghívója nem lehetett stb.) egyfajta védelmet is jelentett, mert a kötelező zsűrizést így a Népművelési Intézet munkatársai, illetve szakértői végezték, akik korántsem voltak olyan szűkkeblűek, mint a „hivatásosokra” szakosodott Képző- és Iparművészeti Lektorátus kidobóem­berei: Ormos Tibor elvtárs és Bartha Éva elvtársnő. Utóbbitól például birto­komban van egy levél, amely azt dokumentálja, hogy egy csoportos kiállítá­sunk kérelmét munkáink megtekintése nélkül tiltja be. Bán András műkritikus a Magyar Rádió egyik májusi „Láttuk, hallottuk...” című műsorában a Szentendrén kiállított „Tüntetés” című fotósorozatunkat így értelmezte: „Szemadám és Diner egy tömegszociológiai modell mestersé­ges dokumentációját állította ki. A véleményét jelző transzparens a kollektív tu­dattalanság mechanizmusát mutatja be, hangneme meglehetősen kiábrándult.” Nos, ezzel ellentétben én úgy gondolom - és a mű létrehozásakor is ezt gondoltam -, hogy fotósorozatunk elsősorban önmagunk kihívó felmutatása, egyfajta - talán anarchisztikusnak is nevezhető - lázadás dokumentuma, ami egyébként egyáltalán nem zárja ki a tudatosságot. Sőt! 86

Next

/
Thumbnails
Contents